És a politika még mindig hazudik…

Közülünk sokan a 70-es években születtünk. Nem volt ugyan 12 osztály, de volt szakmunkásképző, szakközép, gimnázium és technikum. És már nem kellett iskolaköpeny! Nem volt iPhone-ról posztolás és big lájk az órák alatt, és nem volt mp4 de még mp3 sem, nem voltak drogok, de volt köpőcsövezés papírgalacsinnal, a szünetekben cigizés a kukák mögött az udvaron és a WC-ben (a Füst Milán Klubban), és az iskolarádióból bömbölt a Neoton Família és a Beatrice. Vonalas telefonra évekig vártunk, így ha beszélni akartunk a barátokkal, hát meglátogattuk egymást, és napokig lógtunk osztálytársunknál, akinek a szülei Bécsből hoztak egy Commodore 64-et és néhány kvarcjátékot. Nem volt térdig érő ülepű nadrágunk, és nem tudtuk, h mi az az emo, és nem volt piercing sem a szemöldökünkben, de hétvégén a házibuliban hallgattuk a breaket és az Abbát, és vagányak voltunk a kvarc óránkban és a farmerünkben. Nem volt osztálykirándulás a Loire menti kastélyokhoz, és sítábor Szlovéniában, nekünk maradt Zánka, Csillebérc és az úttörő- és építőtáborok. Nem kaptunk ballagásra autót, vagy LCD tévét, de szombat este elengedtek discoba, persze, ha időben hazaérünk. Sok mindenünk nem volt, amiről nem is tudtunk, hogy lehetne, hogy nekünk is jogunk lenne hozzá. Így hát nem is hiányzott. Hogy miért nem? Mert ott voltunk egymásnak. A barátok egymásnak, mi a szüleinknek és ők nekünk. Egy olyan korban, amikor nem volt külföld és szólásszabadság, de volt hazugság, illúzió és szegénység. A barátság, a törődés, az ölelés és a szerelem tartott életben minket. Az összetartozás. Ezt akkor még nem tudtuk…ma pedig már nem felejthetjük el! És a poltika hazudott…

Közülünk sokan a 70-es években születtünk: nem volt még minden sarkon főiskola vagy egyetem, nem volt önköltséges rendszer, ahova bárkit felvettek ha megfizeted, ezért hajtottunk, mint a güzü, hogy bekerüljünk. Közben új szelek kezdtek fújni, a szüleink megváltoztatták a rendszert, és igaz lett a mondás, hogy a szocializmusnál csak egy nehezebb van, az az első néhány év, ami utána következik…

De kinyílt a világ, lecseréltük a Daciát Volkswagenre, Bulgáriát a spanyol tengerpartra. A medvecukrot pedig Speedre, Extasy-ra és marihuanára, a Róna Colát tequilára…Belevetettük magunkat ész nélkül a szabadságba, be akartuk hozni évtizedek lemaradását néhány év alatt. Elindultunk mi mindenfelé, belekóstoltunk mindenbe, mert nem simertük az utat. Mire lediplomáztunk, vágytunk arra, hogy részesei legyünk egy jobb és könnyebb világ felépítésének…és még mindig csak várunk…csak várunk…A demokráciát megteremtették ugyan nekünk, de ezért végig kellett néznünk, és ma is a bőrünkön éljük, ahogy az ember árucikké vált. És most azt olvassuk egy számítógép monitorán, egyedül ülve egy szobában, hogy jöjjünk ismét közel egymáshoz! Mi, itt Európa szívében tudjuk, mi az, hogy nélkülözni. Akár anyagilag, akár érzelmileg. Ez még gyerekkorunkban mélyebb gondolkodásúvá tett minket, mint akármelyik velünk egykorú nyugatabbra születettet. És most azt látjuk, hogy “valami baj van a világgal”…és a politika még mindig hazudik.

Közülünk sokan a ’70-es években születtünk…Imádtuk a vajas és a lekváros kenyeret, a Leo jégkrémet, álmodoztunk egy Csepel 10 váltós versenybringáról, kijártuk a középiskolát és az egyetemet, tanultunk mert otthon esetleg befigyelt egy tasli. Álmodoztunk egy jobb jövőről, és a szerelemről. Most többségében örülünk (és nosztalgiázunk), ha bármilyen is a munkánk, de legalább van! Mert fizetni kell a ház és az autó részleteit, a gyerek pedig most kért egy új Nintendot az iPod mellé…Nem baj, ha megőrjít a főnök, ha a munkatársak csak a pletykához konyítanak,vagy ha helyettük kell dolgoznunk. A lényeg, hogy a számlánkra megérkezzen hónap elején a fizu. Igaz, hogy vagy gyomorfekélyünk, vagy magas vérnyomásunk van,esetleg egy kis pánikbetegség és depresszió, de a villanyszámlát fizetni kell. De legalább tudjuk: ez az élet nem vezet boldogsághoz, de már egészséghez sem! Ez nem az az Élet, amiért a szüleink és mi küzdöttünk! Persze nézhetjük onnan is, hogy örüljünk, hogy ez is van. De az Ember valami jobbra érdemes.És nem csak anyagilag. Megkaptuk a szabadságot, már 20 éves a demokráciánk, de közben belehalunk az életbe?! Él bennünk viszont egy hit, amelynek az alapja gyermekkorunktól kísér: hiszünk a szeretetben, és a barátságban. És, megeshet, hogy társ nélkül, egyedül vagyunk, mert már nem tudunk hol ismerkedni, és meglehet, hogy többször is elváltunk és szakítottunk, de tudjuk, hogy ez nemcsak a mi hibánk! Ez a világ nem könnyíti meg önmagunk megélését: az Ember belső önvalójával nem összeegyeztethető, élhetetlen lett. És a politika még mindig hazudik…Vajon meddig még…?