Mikor kislányként beleültem egy kartondobozba és elképzeltem, hogy az a világ leggyorsabb vonata, amit én vezetek, vagy a világ legnagyobb elefántja, aminek a hátán utazok az Indiai dzsungelben akkor éltem meg igazán a tér és idő nem létét. Az az önfeledt felszabadultság érzete az, amit felnövekedve elfelejtünk.
Gyerekkorunktól gyűjtögetjük a salakanyagokat, amik beidegződnek, beleivódnak a szövetekbe, sejtekbe, átitatva testet és szellemet egyaránt. Az okos felnőttnek a gyerek mindent elhisz, hiszen azt gondolja a nagy és erős Apukám/ Anyukám jobban tudja, ám ez sok esetben sajnos nem így van. Amit a szüleink cipeltek salakos ”lelki koszcsimbókokat”, azokat adják át nekünk is, hiszen nem tudnak többet adni annál, amijük van. Ha felismerjük ezeket a beidegződött félelmeket, mintákat, tévhiteket, akkor ráléptünk a tudatosság ösvényére.
Mindenki szeretne kiegyensúlyozottan, harmonikusan és boldogan élni, de ehhez sok mindent meg kell tegyünk magunkért, első soron a koszcsimbókjaink tudatos felporszívózását. Nagy átlagban azt hisszük, hogy kitakarítottuk lelkünkből mindent, de mikor találkozunk egy már megoldottnak tűnt problémával és olyan mértékben kizökkent, hogy feltépődnek a sebek, akkor derül ki, hogy igazából nem történt valós takarítás, hanem csak a szőnyeg alá seprés vagy részleges, úgymond szelektált takarítást tettünk lelkünkben.
Amint megszabadulunk a koszcsimbókoktól elindul az életünk egy másik, jobb irányba.
Három éves voltam mikor elváltak a szüleim. Ebből én alig éreztem meg valamit, leginkább csak azt érzékeltem, hogy Anyám feszült, ideges, rossz a kedve. Egy kis idő elteltével ez megváltozott, de Apámmal a kapcsolatot próbáltuk tartani. Az első furcsa és megmagyarázhatatlan rossz élményem az egyik vasárnapi találka miatt tört elő bennem. Úgy öt éves lehettem, tél volt és Apám telefonált, hogy készülődjünk, mert hamarosan érkezik és visz minket át hozzá és az új feleségéhez délutánra. Mi már felöltözve vártuk, sapka, sál, kabát. Én az ablaknál álltam és figyeltem mikor kanyarodik be az utcába. Több mint egy órán át álltam az ablak előtt és minden zöld, az apáméhoz hasonló autó láttán felcsillant a szemem, aztán szomorúan néztem, ahogy mindegyik tovább hajt. Másfél órás várakozás után feladtam a kémlelését, levettem a kabátomat, sapkámat, de azért még reménykedtem, hogy megérkezik. Anyám leeresztette a redőnyöket, már sötétedett.
Olyan gondolatokkal nyugtattam magam, hogy biztos csak beugrott vásárolni valami sütit, hogy legyen mivel megvendégelnie minket, vagy, hogy mivel messziről jön és autópályára kell, hogy, felmenjen lehet hogy dugó vagy baleset miatt nem tud haladni, de nem erről volt szó. Aznap nem jelent meg. Mikor anyám felhívta és kérdőre vonta azt felelte „ én elmentem a gyerekekért, de le volt eresztve a redőny, azt hittem nem vagytok otthon, ezért hazajöttem”. Ez volt számomra az első olyan komplex kiábrándultság, amit minden hasonló helyzetben már felnőttként újra megéltem.
Mikor serdülő lettem és randizni kezdtem akkor jött fel megint ez a rémes érzés ismét. Elvétve volt csak olyan randevúm, amikor nem kellett várni a fiúra, de általában 20-30 perceket várattak, volt, hogy, órákat, és én kitartóan megvártam őket. Mikor megérkeztek csupa mosoly voltam és bár rémesen éreztem magamat mégis el tudtam nekik feledni a kellemetlenséget. Ezt rendszeresen minden randi partnerem megtette velem és én miután ezt rendszeresen tapasztaltam és elnyomtam magamban az ezzel kapcsolatos rossz érzést elkezdtem normálisnak tartani és elfogadni, hogy bizony ez így működik, ha igazán fontos nekem a másik, akkor meg kell, hogy várjam, ha találkozni akarok vele, akkor el kell ezt tűrnöm, hóban, fagyban, esőben.
Aztán fordult a kocka. Fiatal felnőttként már kezdtem tudatosabban szemlélni a világot és mikor megint ilyen helyzetbe kerültem megtettem az első lépést. Szakadt az eső, nyár vége volt és a fiú, (aki nagyon érdekelt) késett. Mikor felhívtam azt mondta öt perc múlva érkezik, várjam meg. Egy eresz alatt álldogáltam nyári ruhában, bokapántos kis szandálban és nagyon fáztam. Mikor már több mint öt perc telt el megint felhívtam, ismét azt ígérte, hogy öt percen belül érkezik. Egészen fél órát vártam rá, addigra rendesen átfagytam és el is áztam. Ekkor jött a mások által isteni sugallatként vagy angyali üzenetnek hívott gondolat, ”ez igazán méltatlan hozzám!” – aztán jött a következő – ”én már délelőtt elkezdtem készülődni, elkészítettem a tökéletes sminket, kiválasztottam nagy gondossággal a ruhát, cipőt, ékszert és erre itt állok az utcán, szakadó esőben, vizesen, leázott sminkkel, dideregve, a hajamból csurog a víz… hát ez megalázó” igazán kiábrándult voltam, akkor megint ez az élmény ugrott be, amit már megtapasztaltam Apámmal kapcsolatban.
Amint jött ez a felismerés mintha megerősödtem volna belül és elindultam haza. Természetesen már a villamoson ültem amikor megcsörrent a telefonom. Addigra ért oda a srác. Már nem voltam hajlandó se visszamenni se a jövőben találkozni vele, de akkor ott, ahogy zúgtak a gondolataim és a felháborodás meg a düh, fogadalmat tettem magamnak, soha de soha nem fogom magam ilyen helyzetbe hozni senki és semmi kedvéért! Megfogadtam, hogy mindenkire maximum 10percet fogok várni és következetesen be is tartom mindenkinél, nem csak randik esetében. Ennek következtében már nem késik egyik ismerősöm sem a találkáról, maximum 5percet, de mára már ez sem jellemző.
Ez nem kizárólag csak annak köszönhető, hogy tudják, nem várom meg őket, hanem a bennem lévő erő, amit kisugárzok nem teszi lehetővé már, hogy ezek a méltatlan helyzetek kialakulhassanak. Tehát felismertem a problémám gyökerét, változtatni akartam ezen, következetesen megtettem a lépéseket felé és elértem azt az eredményt, amit szerettem volna. Ez most így lesarkítva is kicsi példának tűnik, de lépcsőfokonként lehet felfelé haladni a nagyobb eredmények felé.
A saját gondolataink határoznak meg minket. Én azt hittem magamról, hogy ezt érdemlem, hiszen mindig ezt kaptam főleg az ellenkező neműektől és kiváltképp azoktól, akiket igazán fontosnak tartottam, mint annak idején Apámat.
Úgy gondolom, minden lelki problémánk a gyerekkorunkban gyökerezik. Gyermekként még tiszták voltunk, feltételektől mentesek és mikor először találkoztunk a kellemetlen élményekkel akkor lett belénk kódolva a sok salak, a szégyenérzet, az önbizalomhiány, a kicsinyesség, a különböző fájdalmak által.
Ha viszont vissza tudjuk pörgetni az idő fonalát arra a pontra ahol először találkoztunk az aktuális problémával, sikerül megérteni, megvizsgálni, feldolgozni és elengedni akkor az a probléma megszűnik, nem lesz többé, kiégettük a testünkből, lelkünkből, nem tér többé vissza, persze csak ha nem a szőnyeg alá söpörjük, hanem valóban kitakarítottuk.
szerző, illusztráció: Gortva Debóra