A kis buddha szomorúan lebegett a Föld felett. Ahogy körbe-körberepülte a bolygót, azt látta hogy az emberek elfelejtették mi az öröm, a hála, és a tisztelet. Próbálta jelezni, nem jó úton járnak. Mutatott virágos réteket, türkíz óceánokat, zöldelő erdőket, meg havas hegycsúcsokat. Eléjük vitt kacagó gyerekeket, odaadó barátokat, egymásban elmerülő szerelmeseket. Semmi. Erre kaptak viharokat, földrengéseket, hömpölygő árvizeket. Azt hitte, ezektől észhez térnek. Ám változás, nem történt, és a szíve megfájdult a közönyüktől. Egyre többször, egyre jobban sajgott. Majd elege lett a kínlódásból, úgy döntött, megválik tőle. Nem kell, – mondta – nem akarok több megpróbáltatást, bánatot.

Megkereste Földanyát. Kérte, hogy ássa el a szívét jó mélyre. Micsodaaa? – szidta le őt, és elküldte – Vigyázz, mit csinálsz, érzések nélkül nem létezhetsz. A kis buddha ezután Csillagherceghez kiáltott.

– Hahó, hahó! Kidobhatom a szívemet a világűrbe? Talán jó lesz arra, hogy az égen ragyogjon. Értetlenül nézett rá a herceg, a fejét csóválta. Annak téged kell bevilágítania – közölte kurtán, majd elvágtatott hullócsillag lován.

Duzzogva vonult el. Nem állíthattok meg – fortyogott, és dobbantott hozzá a lábával egy nagyot. – Utasítom, hogy építsen maga köré áttörhetetlen falat, amin sem jó, sem rossz érzés át nem szivárog. Így is tett. Még aznap felszólította. A szív pedig követte gazdája parancsát, megkezdte az elbarikádozást. És pár hét múlva a kis buddha, tompán bámult ki a fejéből…

Az egyik reggel korán kelt, elcsípte az éppen kelő, rózsaszín karjaival nyújtózkodó Napot. Várta a jól megszokott, mellkasából szétáradó melegséget. De az nem jött, csupán halvány emléke derengett. Sebaj, – legyintett – kibírom, ha ez az ára annak, hogy nincs több csalódás, szenvedés.

Egy valamivel azonban nem számolt: az unalommal. Mert vagy maga elé nézett, vagy az állát támasztotta, csak tengődött ásítozva. Egy rést azért hagyhattam volna – ismételgette, és már bánta, hogy az egész szívét befalazta. Legszívesebben porrá zúzta volna a sok téglát, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Szíve segítségét sem kérhette most, hiszen az béna volt. Bárcsak hallgatott volna Földanya és Csillagherceg szavára. Segítsetek! – kiáltott – Ha nem késő. Sosem késő! – válaszolták – Kérj, remélj, légy türelmes! Az úton pedig ne félj, kövesd a szíved dobogását!

Egyszer rózsakert mellett vitt el a kis buddha útja. Gondolta, fürdőzik egyet a virágok finom illatában. Beugrott a kert kapuján, ám a szíve nélkül a rózsák parfümje sem varázsolta el. Elszontyolodott. Letépett egy szálat, azt pörgette az ujjai között. Nem figyelt eléggé, hát a tüske megszúrta az ujját. Juuuuj! –  jajdult fel, közben rányomta a másik kezét a vérző sebre. Ebben a pillanatban, az ujjain keresztül hallott valamit…becsukta a szemét, és megérezte szíve halk ritmusát. Kövesd, kövesd, kövesd – visszhangzott szaporán a fülében. Nem teketóriázott sokáig, hipp-hopp fejest ugrott a piciny tavacskába. Először sötét volt, egy örvény vitte mélyebbre. Hamarosan letisztult a kép, egy lüktető folyóban úszott, a part csak pár karcsapásnyira volt. Ott leült kitalálni, miként jusson el a szívéhez. Tudta, nem lesz könnyű az út. Kicsit meg is ijedt, hogy egyedül kell megtennie. Ekkor, mozgolódást hallott. Hátrafordult, meglepődött, három alak közeledett. Hello, kis buddha! Örülünk hogy itt vagy – és úgy tűnt, olvastak a gondolataiban, mert egyszerre kántálták – Ne aggódj, mi segítünk neked. – De hát, kik vagytok? – Engem Szeretetnek hívnak, ő a Hit, a harmadik társunk a Bátorság.

Neeehogy, higgy nekik, ne tarts velük! – vágott közbe egy mély hang – Vagy megint sírni akarsz, sanyargatni magad? A kis buddha csak pislogott. Hát, nem ismersz meg? – kérdezte büszkén a Közöny – régóta a jó barátaid vagyunk; én, az Elkülönülés, no meg a Menekülés. Elbizonytalanodott. – Igazuk van, jobb így nekem szomorúság nélkül.

Rögvest közéjük ugrott a Hit. Hallgassatok, húzzatok el azonnal! – ripakodott rájuk, közben biztatóan megszorította a kis buddha kezét – Ti bujtogattátok arra is,  hogy a szíve köré falat emeljen.

Menjetek, nincs rátok szükségem – fordult el, és a Hit, a Bátorság, meg a Szeretet mellé lépett – Lehet fájdalommal, könnyekkel jár, ha a szívemmel látok. Nem baj! Viszont van sok szép és jó is, azokat borzongó boldogsággal akarom megélni. Erre a Közöny, Elkülönülés, Menekülés hármas felszívódott, úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna.

Hozzákezdtek egy tutaj összerakásához. Amint elkészült, rögtön útnak indultak. Felfelé eveztek, egyre gyorsabb és erősebb volt az ellenár. Aztán meglátták a körbebástyázott, bebetonozott szívet. Körülötte magas hullámok csapdostak, nehéz volt az egyensúlyt tartani. A kis buddha könnyes szemmel nézett fel. – Aaah, hogy döntjük ezt le? Olyan magas, szilárd; erőnk meg már alig van. – Ne add fel! – üvöltötte túl a vér zúgását a Hit és a Bátorság – Mi segítünk, hát elfelejtetted, hogy ezért jöttünk veled? Közülünk a Szeretet a legerősebb, amint bejut a szív udvarába, elkezdi lerombolni a falakat. – Ezt a magasságot megmászni? – Hidd el, neki semmi sem lehetetlen. Ez alatt, a Szeretet máris félelem nélkül kúszott feljebb és feljebb. A legtetejéről pedig, mielőtt beleugrott a mélybe, kedvesen visszaintegetett.

Egy másodpercre mozdulatlan csend lett, és ebben a némaságban a Szív nagyot dobbant, robbant…

Omlani kezdtek a kövek, dőlni a gerendák, tartóoszlopok, a Szeretet lassan átjárta az összes zugot. Még arra is maradt ereje, hogy a leomló törmeléket gyémántesővé változtassa. A kis buddha felállt a himbálózó tutajon, fejét az ég felé emelte, és hagyta hogy arcát a szeretet zápora mossa. Miután az átmosta minden porcikáját, hirtelen széttárta a két karját, nagyot csobbanva dőlt a folyóba. A mélybe merült, innen nehéz sajgó végtagokkal lökte magát a felszínre…

…Vissza a rózsakertbe.

Koppanva ért földet, fáradt volt, nagyon. De amikor a lágy szellő megsimogatta, és beszippantotta a rózsák illatát, újra érezte a régi bizsergést a testében, lelkében. Ábrándosan lebegett, a távolból hallotta Földanya és Csillagherceg nyugtató hangját. – Tudod kis buddha, ahol a jó, ott a rossz is; merre a világosság, arra ugyancsak a sötét; ha itt az erő, szintén velünk a gyengeség; és a nevetés után bármikor jöhet a sírás. Így van egyensúly, így tapasztalunk, így tanuljuk meg méltatni a harmóniát. Ne félj a fájdalomtól, a szenvedéstől vagy a szomorúságtól! Nézz elszántan a szemükbe! Akár naponta felszabadíthatod magad, ha megvívod velük a harcot.

szerző: www.sallaizsuzsa.com 

kép: https://www.facebook.com/pages/Amiizmus/420508277966559 

About The Author
-