Szerette volna kideríteni, hogy mitől lehetne jobb, tökéletesebb az Élet. Járt erre-arra, megismert mélységeket és magasságokat. Elég jól haladt a teljesség ’puzzle’ kirakásával, de valami még hiányzott. Ekkor ért a világvége szakadékához. Hajnal volt. Csillagok pislákoltak még a nyugati égen, de keleten már lilapinkkel sminkelte magát a Nap, felébredt. Kedvelte ezt az időszakot, ilyenkor újjászületett, a természet energiáin lebegett. Bele is szippantott egy nagyot a levegőbe, mert most hogy megállt, megérezte testében a fáradságot. Végignézett magán, leporolta fehérpöttyös fekete ruháját, és nagyot sóhajtott. Levette cipőit. Örült, hogy a hosszú utat itt-ott egy-két lyukkal és pici sárdarabokkal megúszta. Gondosan, pontosan egymáshoz igazodva rakta őket a terrakotta színű földre, aztán körbenézett.
Keresett valakit…bárkit.
Remélte, esetleg más is épp erre jár. Pár másodperc alatt viszont rájött, hogy teljesen egyedül van. Üres volt a környék is, rézszínű sivatagtenger, a pirkadatban még elmosódó dűnékkel. Másra számított. Azt nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mire, de a világvége szakadékához pazarabb díszletet képzelt volna; na, és jól esett volna megosztani valakivel ezt az egészet.
Kicsit elszomorodott.
Meztelen lábujjaival kapargatni kezdte a színes homokot, és a krikszkrakszok rajzolgatása közben a szakadék felé sandított. Most nem félt, pedig máskor azonnal feszült és lúdbőrös lett a tériszonytól ilyen magasságoknál. Leült a szikla szélére. Előkotort zsebéből egy gyűrött cigarettát, az utolsót; szatyorkájából pedig egy kis üveg ötcsillagos évjárattal bíró bort. Készült. Lazulni akart, még mielőtt komolyra fordul a helyzet; és mert úgy érezte, megérdemli. Lóbálni kezdte lábait, azok könnyedén repkedtek fel és le, mint régen, amikor hintázott. Azonnal nevetni kezdett benne a belső gyermek, és most hogy hosszú idő után ismét hallotta hangját, rájött, amióta úton volt, nem is szeretgette. Egyre feljebb kúszott a Nap, és mellette lassan felkelt a második is. Ez emlékeztette arra, hogy miért van itt. Kérdő szemekkel bámult le újra és újra az Ismeretlenbe, és kicsit azért összeszorult a gyomorszája.
Hát tényleg csupán ennyi?
Nincs tökéletes, nincs teljes, nincs tovább? Ha fejest ugrok, lehet csak visszapattanok a nagy semmiből? Az első Nap szemébe nézett, tőle várta a válaszokat, de ő is, akár a belső gyermek, csak játszani akart.
,,Nézzünk farkasszemet? Gyerünk!”
Meredten bámult az égre, hipnotizálták, melegítették a végtelen narancssugarak. Szemét le nem véve a korongról, lassan felállt. Beremegett a térde, de végül sikerült megtartania egyensúlyát. ,,Még visszafordulhatsz, tudod?” – súgta valaki a fülébe. Ő csak mosolygott, s hogy ne tűnjön udvariatlannak, meg is köszönte a törődést. Felemelte a földről piros lakk topogóit, elővett egy papírzsebkendőt, ráköpött, és nekiállt őket fényesíteni. Amikor már elégedett volt a tükrükkel, mégegyszer a Napra szegezte pupilláját, eközben lassú robotmozgással bújtatta a cipőkbe az egyik, majd a másik lábát. Utána becsukta a szemét. Aztán ráfutott a képzelet kifutópályájára, és már kopogtak is a vörös Csodák. Kop-kop, kop-kop, kopkopkopkopkop. Egyre sebesebben futott, boldog volt, érezte fokozatosan egy lesz mindennel, megszűnnek körülötte a határok. Nincs mélység, nincs ég, nincs ismeretlen.
Csak Ő van, és benne a Mindenség.
Álmaival még széttépte a vesztét érző, ámokfutásba ezért kezdő Önmaga utolsó korlátját, aztán széttárta a két karját, elrugaszkodott, és – repült! Túl az árnyakon, túl a sötétségen, túl félelmein! Szenvedélye a világvégénél is jóval tovább vitte, odáig, hogy amint beúszott a Nap kristályudvarába, odakiáltott neki: Én győztem! Pislantottál, kacsintottál, láttam!
És kacagott, kacagott egy örökkévalóságon át.
szerző: Sallai Zsuzsa