Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad és mit nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok. Az artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek. Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet pontos anatómiai nevével. Hát persze, így könnyű! – s majdnem nevetek. A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. A kendők által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot sem nyújt. Egyedül az anesthesiológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji végénél ül vagy áll. Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet egyaránt…
A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi, hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást. A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában. Váratlanul megszólal:
– Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
– Persze, csak tessék! – mondom bosszúsan.
– Köszönöm, fiam – s belekezd csendesen. – Domine! .. Ámen! – mondja e két szót.
– Csak ennyi? – kérdezem meglepetten.
– Csak ennyi.
– Uram! … Úgy legyen!
– Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja. Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék. Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom, amit Tőle kapok. Tudom, ma Ő vezeti a doktor urak kezét, így nem hibázhatnak.
Mereven állunk, feltartott kézzel. Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.
– Lehet még egy kérésem?
– Igen, természetesen. – de már nem vagyok bosszús a késés miatt. Életem legrövidebb, és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce. Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet. – Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon álmosodom.
S ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:
– Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik…
A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:
– Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik…
A versszakot már öten fejezzük be:
– Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem. Vajon színed eleibe mikor jutok, élő Isten?
Mély sóhajjal álomba merül a néni.
– Törlést kérek! A szemüvegemre.
Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.
– Ha Isten velünk… Kezdhetjük!…