Na most még egy probléma van. Egy Vladimir Jankélévitch nevű filozófus – aki 1985-ben halt meg és a Sorbonne-on tanított – hívta fel a figyelmet arra, hogy amikor Henri Bergson 1927-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat, azt mondta, hogy „ne arra figyelj, amit mondanak, hanem arra, amit tesznek”. Tehát nekem is vigyáznom kell arra, nehogy azt higgyétek, hogy én prédikálok. Mert senki sem akar prédikációt hallgatni. Valahogy ilyen, kötött körülmények között nekem valamit tennem is kell, nem csak beszélnem. Ez azért érdekes, mert Bergson egyike volt az elsőknek, akik azt mondták,hogy a tapasztalat és az élmény a fontos, nem pedig a hallomás vagy a mendemonda. Vannak bizonyos dolgok, amikről nem beszélni kell, hanem csinálni kell, amiért valamit tenni kell. És nagyon érdekes az a lista, amit leírt, épp a mai témánkhoz illik. Azt mondta, ilyen a szeretet: erről nem beszélni kell, azt csinálni kell. Ilyen a költészet – ki akarna beszélni a költészetről? Ilyen a zene, a művészet és a szabadság. Tehát például Tolsztoj vagy egy szent, vagy egy hős, vagy egy művész nem azzal befolyásolja az embereket, amit mond, hanem azzal, amit tesz. Azzal, aki. A lényével, nem a szavaival.Vagyis a gyakorlás, a praxis a fontos, nem a retorika, nem a prédikáció.
A pszichoterápiában van egy ilyen mondás, hogy a jelentése annak, amit mondok, az azoknak a cselekedeteknek az összege, amelyeket létrehoznak a szavaim. Vagyis ha elmentek innen, miután meghallgattatok, és semmi olyant nem csináltok, amit eddig nem csináltatok, vagy nem hagytok abba valamit, amit eddig csináltatok, akkor minden, amit mondtam, csak üres meleg levegő, semmi más. Minden, amit mondtam, abszolút értelmetlen. Mert nem csak az én cselekedetem a fontos, hanem az is, amit ti csináltok. A legjobb mód, ahogy az ember tanul, az utánzás. A mimézis. De csak azokat akarjuk utánozni, és csak azokat tudjuk utánozni, akik cselekednek. Aki beszél, azt nem lehet utánozni, mert ha utánzol valakit, aki beszél, akkor csak beszélsz. Az pedig unalmas. Tanulni valakitől csak úgy lehet, hogy ha az a valaki cselekszik. És nem csak cselekszik, hanem örömmel csinálja azt, amit csinál, és boldogságot sugároz. Nemrég találkoztam egy fiatalemberrel, akinek az anyja meg az apja is orvos, és az anyja még most is csodálkozik, hogy a fiú mért nem akart orvos lenni. Hogy miért nem utánozta őket.
Megkérdeztem a fiútól, hogy milyen volt a gyerekkora, azt mondta, hogy a szülei sajnos rengeteget dolgoztak, és nagyon nehezen viselték el azt a felelősséget, amit orvosokként el kellett viselniük. Ha ismertek orvost, akkor biztos ti is nagyon gyakran látjátok, hogy az orvos lót-fut, nincs ideje, nem tud aludni, és ha ezt valaki nem tudja sugárzó módon élvezni, akkor mért lenne a gyereke orvos, akkor mért utánozná? Nem hülye az a gyerek. Ismerünk olyan fiúkat, akik utánozták az apjukat, például David és Igor Ojsztrah, vagy Rudolf és Peter Serkin: a fiú valószínűleg látta az apját sugározni, és akkor viszont hülye lett volna nem utánozni, hiszen ott volt a kapu a boldogsághoz. Mindannyian szeretnénk utánozni valakit, aki boldog.
A bőkezűséget, a nagylelkűséget, a szeretetet nem lehet könyvből megtanulni. Én például, mielőtt megismertem volna, azt olvastam a tanítómesteremtől, Laingtől, hogy az egyik legfontosabb, hogy nincs olyan, hogy „mi” és „ők”. Hogy a pszichiátriának az a legnagyobb hibája – ami abból ered, hogy rosszul gondolkoztak –, hogy féltek felismerni, hogy csak „mi” vagyunk, nincsenek „ők”. Mindannyian egy csónakban evezünk, és vigyáznunk kell egymásra. Nincs olyan, hogy „ők”. Szóval mindezt olvastam, és azt gondoltam, hogy ez nagyon érdekes. De csak amikor egy évig vele voltam, amikor egy évig én voltam a gyakornoka, csak akkor láttam, hogy mit csinál, és nem csupán azt, hogy mit mond. És akkor tanultam meg azt, hogy nincs olyan, hogy „ők”, amikor már utánozni tudtam azt, amit láttam. Ha csak olvastam volna, nem hiszem, hogy rájövök. Tudtam volna, de nem a szívemből.
Egy mártír nem lehet propaganda. Nagy hiba azt hinni, hogy a mártír egyféle propagandát folytat. Aki ezt gondolja, az nem éli bele magát abba, hogy mit is tesz egy mártír. Egy buddhista szerzetes, aki benzint locsol magára, és aztán felgyújtja magát: az nem propaganda. Az Al-Ká’ida öngyilkos merénylői: az nem propaganda. Ő valamit cselekszik, valamit csinál, és valamit hisz, méghozzá teljes lélekkel és teljes szívvel. És még akkor is, ha én nem csinálnám, és te sem csinálnád, ő is egyikünk. Nem szabad elkülöníteni valakit, aki így cselekszik, csak azért, hogy ne kelljen gondolkozni azon: én vajon milyen körülmények közt tenném ugyanezt. Mert ez egy félelmetes gondolat. Inkább azt mondjuk, hogy ez egy őrült, én ezt nem csinálnám. Az oroszországi sztarecek – például Raszputyin – vagy a zsidó cadikok nem szavakkal voltak befolyással az emberekre, hanem egész lényükkel; olyan karizmájuk volt, hogy ahol megjelentek, ott történt valami. És hogy ezt hogyan lehetne nevezni – én folyton keresem a szavakat és állandóan a magyar-angol szótárt bújom –, arra csak annyit tudtam összehozni, hogy szenvedélyes elkötelezettség. És ez nem dogma. Én például szenvedélyesen elkötelezhetem magam arra, hogy hogyan akarok élni. Ez nem feltétlenül dogmatikus, nem kell az embernek dogmatikusnak lennie ahhoz, hogy szenvedélyesen elkötelezve érezze magát. Abban a pillanatban, amikor az ember ilyen módon elkötelezettnek érzi magát, minden kristálytiszta lesz. Az, aki egyet akar és nem ambivalens, annak a gondolatai kitisztulnak.