A Philadelphia kisérlet
A magasrangú hajózási tisztek és a résztvevő tudósok megrökönyödve bámultak óriási tettükre: a hajó és legénysége nem csak a radar számára vált láthatatlanná, hanem az emberi szem számára is. Minden a terv szerint ment, majd körülbelül 15 perc múlva parancsot adtak a generátorok leállítására. A zöldes köd lassan újra látszódni kezdett és az Eldridge újra materializálódni kezdett ahogy a köd lecsillapodott, de mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy valami nem stimmelt.
Amikor egyenként felszálltak a hajóra, a személyzetet szétszórtan és émelyegve találták a fedélzeten. A tengerészeti hivatal lecserélte a személyzetet, majd nemsokkal utána újat vezényelt a hajóra. Végül a hivatal elhatározta, hogy csak radar számára való láthatatlanságot akar és változtattak a felszerelésen.
1943 október 28-án 17:15-kor hajtották végre a végső tesztet az Eldridge-el. Újra felpörögtek aa elektromágneses teret létrehozó generátorok és az Eldridge majdnem láthatatlanná vált; csupán a hajó testének gyenge körvonala látszott a vízben. Minden jól ment az elsö pár másodpercben és akkor, egy vakító kék villanás s a hajó teljesen eltünt. Másodperceken belül újra megjelent mérföldekkel arrébb a Virginia állambeli Norfolk-ban és percekig látható volt. Majd amilyen titokzatosan érkezett, úgy tünt el az Eldridge Norfolk-ból, újra visszatérve a Philadelphia-i kikötőbe. Ezúttal a legtöbb tengerész igen beteg lett. Néhányan a személyzetből egyszerüen eltűntek s soha nem kerültek elő. Páran megbolondultak, de ami a legérdekesebb, öt ember beleolvadt a hajótest fémszerkezetébe.
A túlélö emberek sem maradtak a régiek. Azok akik életben maradtak, annyira lemerültek, hogy szellemileg alkalmatlanná váltak feladatuk elvégzésére, valódi fizikai állapotuk ellenére.
Tehát, ami egy elektronikus álcázási kísérletnek indult, egy egész hajó s legénységének véletlenszerű, távoli helyre történő, perceken belüli, oda-vissza teleportációjával végzödött.
Habár a fentiek kissé fantasztikusnak tűnhetnek, nem szabad elfelejtenünk, hogy 1940-es években már javában dolgoztak az atom bombán is.
Így szól a Philadelphia kísérlet legendája, ahogy napjainkra össze állt, melyet bizonyos új részletekkel bővített néhány forrás, kik évekkel az emlékeket törlő agymosás után visszaemlékeztek a projektben játszott szerepükre.
AL BIELEK BESZÉDE, MUFON KONFERENCIA, 1990 JANUÁR 13.
Leírta:1991 október 12-én, Clay Tippen
HÁZIGAZDA: ma esti előadónk Alfred Bielek, már hallottam őt szeptemberben az Phoenix-i konferencián és úgy gondolom egyetérhetünk abban, hogy az összes közül ő volt a legérdekesebb előadó, legalábbis ami a témát illeti biztosan. Szóval, nem ismerek senki mást, aki ténylegesen részt vett volna a Philadelphia kísérletben, hamarosan meghallgathatják őt magát erről. Azt hiszem igazán izgalmas percek előtt állunk.
Mivel, hogy bizonyos értelemben van némi kapcsolódás az UFO kérdéskörhöz, hát engedem őt beszélni egy keveset erről is, de a projekt amelyen dolgozott elsőbbséget élvez és ha ez tartalmaz is némi UFO-t, nem beszélhet róla sokat ma este, esetleg röviden érintheti a témát. De úgy gondolom igazán érdekes, hogy ugyan olyan sok a titkolózás a kisérlet körül, mint az UFO-k körül, s az államvezetés azt is elutasítja, hogy ez egyáltalán megtörtént. Nos, ebben az összefüggésben azt hiszem nagyon érdekes és természetesen kapcsolódik a csoportunkban tárgyalt dolgokhoz. Ezennel bemutatom Alfred Bielek-et.
“A PHILADELPHIA KÍSÉRLET”
Ahogy a felkonferálásban hallhatták, nevem Alfred Bielek, a Philadelphia kísérlet egyik túlélöje vagyok. Mielőtt elkezdeném, kérdezni fogok: A jelenlévők közül hány olyan ember van aki tudja mi volt az a Philadelphia kísérlet, ahogyan azt ma nevezik, egyáltalán?
Nem sok kezet látok felemelkedni. így valószínüleg a következö kérdés egy kissé felesleges lesz. önök közül hányan tippelnek arra, hogy ez a kísérlet valóban a háborús években kezdődött? Mégpedig, a második világháborúban, 41-42-ben. Hányan gondolták volna, hogy akkor kezdődött? Nagyon kevesen vannak jól informálva az esetről. .Néhány kéz a levegőben. Vagy ki gondolja, hogy korábban ?…Nos aki azt mondta, hogy korábban, annak van igaza.
Valójában 1931-1932 körül kezdődött, egy különös kis szeles városban, névszerint az Illinois-i Chicago-ban. Abban az időben, a húszas években, a harmincas évek elején, számos hipotézis volt olvasható a népszerű tudományos lapokban, például a “Popular Science”-, “Popular Mechanics”-, “Science Illustrated”-ben, tárgyak láthatatlanná tételéröl, tárgyak, emberek eltüntetéséről, teleportálásáról. Gyanítom., hogy abban az időben , e cikkek írói közel járhattak ehhez, a a tudományos megvalósítási lehetöségeket illetően sok jó elképzelés volt, de szinte semmit sem tettek ezek megvalósítása érdekében. Egészen 1931-ig, amikor is néhány ember úgy érezte, ideje tenni valamit az ügy érdekében s e célból összejöttek a Chicago-i egyetemen. A három legfontosabb bevont ember Nikola Tesla, Dr. John Hutchinson a Chicago-i egyetem dékána (késöbb rektora) és az ausztriai fizikus Dr. Kirtenauer Chicago-i egyetem munkatársa volt. Egy kis kutatást végeztek… alkalmazhatósági dolgokat tanulmányoztak abban az időben, nem sok mindent fejeztek be ebben a periódusban. Kis idővel később az egész projektet áthelyezték a Princeton-i “Institute of Advanced Studies”-ba.
Az “Institute of Advanced Studies” érdekes intézmény volt. Nem volt tagja az egyetemi rendszernek söt Princeton-nak sem. Princeton területén helyezkedett el ugyan, de attól teljesen független volt. 1933-ban alapították, azok támogatásával, azzal a céllal, amit nem mondhatunk másként mint, hogy valaki akart egy intézményt a doktori szintet meghaladó, haladó tudományok, kutatások számára. Az elsőként csatlakozó emberek között volt egy érdekes, jól ismert tudós akit Albert Einstein-nek hívtak. Nem akarok Albert Einstein történetébe belemenni, mivel az jól ismert, de ő 1933-ban csatlakozott a csapathoz. Bonnból, Németországból érkezett, elhagyva hazáját, 1930-ban (néhány életrajz szerint 1933-ban, de valójában 1930-ban) s a California-i Pasadena-ban telepedett le.Az ottani egyetemen tanított. Körülbelül három évig volt ott, majd felkérték csatlakozzon az intézményhez, 1933-ban ennek eleget is tett és haláláig ott is maradt. Einstein tudományterülete az elméleti fizika volt, elméleti ember, szigorúan matematikus gondolkodású volt. Természetesen jól ismertek munkái a speciális relativitási elmélet, általános relativitási elmélet és a spekulatív egyesített mező elmélet.
Más emberek is csatlakoztak abban az időben. A legfontosabb ember a sok csatlakozó személyiség közül természetesen Neumann János volt, aki az europában lévő Magyarországon, Budapesten született. Budapesten matematikából diplomázott, 1925-ben doktorit szerzett. Négy évig német egyetemeken oktatott, két különbözö poszton. Ez idő alatt találkozott az akkor még Európában tartózkodó Dr. Robert Oppenheimer-el, ki a késöbbiekben a projektben fontos szerepet töltött be és számos más emberrel is.
Nos, von Neumann volt a leginkább érdekes. Elméleti ember volt, elméleti matematikus. De ugyanakkor olyan barkácsolgató típus volt, ami azt jelenti, tudta hogyan kell egyszerüen alkalmazni az elméletet. Einstein nem tudta és ez nagyon fontos. Végül még egy ember aki megfordult azon az egyetemen, ott tanított akkoriban, igazán fontos ember volt, megkeresem jegyzeteimben, név szerint David Hilbert volt. Valószínüleg senki sem hallott önök közül David Hilbert-röl. A matematika doktora, őt tartották Európában a legkiválóbb matematikusnak; legjobb tudásom szerint ő sohasem hagyta el Európát. Németországban született, élt és halt. Azt hiszem 1965-ben halt meg. Dr. von Neumann-al egy társaságban forgott. Hilbert legismertebb, legemlékezetesebb munkája, az általa megalkotott, Hilbert tér-nek nevezett, matematikai formula. ö volt az elsö aki matematikailag definiálta a többszörös létezést, többszörös tereket, s hogy mindez mit jelent a matematikus szemszögéböl. Legtöbbünk számára mindez szinte semmit sem jelent, az átlag ember számára jelentéktelen, de igen fontos a fizikusoknak, matematikusoknak, ezzel alapozta meg tulajdonképpen a Philadelphia kísérletet.
Hilbert és von Neumann találkoztak. Von Neumann írt Németországban Hilbert-röl és munkáiról. Von Neumann ő maga is kíváló tudós lévén, értette Hilbert munkáinak lényegét és ahogy mondani szokták beindult tőle az agya, s egy egészen új saját matematikai rendszert épített fel. Von Neumann-t jól ismerték a matematika világában, akárcsak Hilbert-et és kiadták néhány munkáját s postázták azt a Philadelphia kísérlet felé. Leginkább játék elméleti munkássága vált ismerté. Ezen kívül a nevéhez fűződik a gyűrű operátor – az algebra egy nagyon érdekes eleme, ami a matematikában igen képzetteken, igazi matematikusokon kívül másnak semmit sem mond – létrehozása is.
Az idő haladtával más emberek is fontossá váltak a projekt szempontjából. 1934-et írunk, a projekt átkerült Princeton-ba és Dr. Tesla is oda érkezett. Tesla nagyon fontos ember volt. Története eléggé jól ismert. Egy életútját bemutató film jelent meg róla a Jugoszlávia-i Segrabe Productions kiadásában. 1856-ban született. Elvégezte a gimnáziumot majd elkezdte az egyetemet. Egy évet végzett el, mikor apja meghalt. Elvesztette az anyagi támogatást, így nem folytathatta hivatalosan tanulmányait, de mivel néha helyettesítette professzorait, ott maradhatott tanulni. Ahogy tehette, egy idöben munkát vállalt Western Union-nál. Majd csatlakozott az európai Edison Co.-hoz. Amikor 1884-ben elhatározta, hogy áttelepül az USA-ba, ajánlólevelet kapott cége vezetőjétől. Tehát 1884-ben megérkezett a USA-ba, ahogy beszélik: tizenegy beszélt nyelv ismeretével, négy centtel a zsebében, egy verseskötettel és egy Thomas Edison-hoz címzett ajánlólevéllel. Későbbiekben ajánlólevele bizonyult a legértékesebbnek.
Bemutatták Edison-nak s azonnal az elektromosság különbözö megközeítéséről szóló vitába keveredett vele. Edison az egyenáramot favorizálta, Tesla pedig közismerten a váltóáramot, Edison ki nem állhatta a váltóáramot és nem akart vele foglalkozni. Körülbelül hat hónapig dolgozott Edison-nak. Majd durva pénzügyi vitába keveredett egy szóban megigért konkrét probléma határidőre történő megoldásáért beigért $50,000-os bónusz miatt. Elvégezte a feladatot s ment Edison-hoz a bónuszért. Edison kinevette, azt mondta, az csak egy igazi amerikai vicc volt, semmi több. Tesla ez nem tartotta jó viccnek, összepakolt és azonal kilépett és visszament árkot ásni.
Ezután különböző dolgokkal foglalkozott, különféle emberekkel találkozott, köztük a Western Union amerikai elnökével. Egy darabig neki dolgozott. Ez az úriember segített neki létrehozni első laboratóriumát. Az idő haladtával amerikai állampolgár lett, előadásokat kezdett tartani az öreg “Institute of Electrical Engineers”-en, ami az 1880-as 1890-es években igen jelentős intézménynek számított New York-ban. Tesla nagyon kimagasló, rendszeres elöadóvá vált, különbözö témákban, köztük: a váltóáramról alkotott elképzelése, elektromos energia, stb. Előadásai, bizonyításai, mindenki számára nagy jelentőséggel bírtak.
Egyszer demonstrálta a váltóáramról alkotott elképzelését, egyik segítötársa George Westinghouse úr volt. Nos, 1889-ben Westinghouse megvásárolta Tesla összes szabadalmát, köztük 20, a váltóáramú generátor rendszerekről, váltóáram megosztásáról szólót. Egy millió dollárt fizetett érte készpénzben és eladás utáni részesedést is, egy dollárt minden, a generátorai által szolgáltatott lóerő után. Ezzel Tesla az üzleti élet jelentős szereplőjévé vált.
1983- ban Tesla díjat nyert a Chicago-i világkiállítás energia ellátásáért. Ez volt az elsö jelentősebb kiállítás melyet váltóáramú generátorok láttak el energiával, szemben a korábbi egyenáramúval, ez nem igazán tetszett Edison-nak, de Tesla nyert. Ekkor már élvezhette J.P. Morgan támogatását. Még egy dologgal tette emlékezetessé a kiállítást, a világon először, nagy nyilánosság elött, bemutatott egy rádió irányítású motorcsónakot egy kis medencében. 1898-ban megismételte a bemutatót New York-ban a Madison Square Garden-ben.
Időközben kiírtak egy pályázatot nagy feszültségű, nagy távolságú villamos energia szállításra, Tesla nyerte el a Niagara erőmű építési jogát, ez volt az első jelentősebb váltóáramú vízerőmű az USA-ban. Azzal nyerte el a pályázatot, hogy megígérte, veszteség nélkül tudja az energiát eljuttatni egészen New York-ig, ezt 1899-ben be is bizonyította. Tesla Colorado Springs-ben folytatta kutatásait: nagy feszültségü árammal, elektromos szikrákkal, ha úgytetszik a Tesla tekerccsel. Két évig volt ott, írt néhány újságcikket. Ezek 1899-ben írt egyike kapcsolatban állt a modern technológia néhány nagy emberével. Az újság sok jó visszajelzést kapott a cikkre, de a tudós kollégák gyanakodva figyelték az eseményeket. Nem volt túl népszerü a téma, úgy vélték kicsit elkanyarodott talán, ahogyan azt késöbb többször is gondolták még évtizedekkel késöbb is. De Tesla nem hátrált meg.
1906-ban ismét J.P. Morgan támogatásával, elkezdett fejleszteni egy radió és televizó jeleket sugárzó adókészüléket és még ebben az évben elkészült Long Island-en a Wardencliff torony. Körülbelül egy évvel ennek befejezése előtt elment JP Morgan-hez és mondta neki “Morgan úr, a tornyot mindenki számára elérhető, INGYENES ENERGIA szolgáltatásra szeretném felhasználni. INGYENES ELEKTROMOS ENERGIA”. Majd Morgan úr válaszolt neki, “Azt akarja nekem mondani Tesla úr,hogy akárki beleszúrhat egy antanna rudat a földbe és egy másikat a levegőbe rak, s ezzel annyi INGYEN ENERGIAT nyerhet, amennyit csak akar és ezt én nem mérhetem, nem szedhetek érte díjat?” Tesla válaszolt: “Igy igaz”. Majd J.P. Morgan: “Majd visszatérünk a témára, ha lesz rá időm”. Magától értetődöen Morgan úr soha többé nem tárgyalt vele, kitörölte emlékezetéböl az egészet. A Wardencliff torony 1914-ig állt, amikor valaki dinamittal felrobbantotta. Ezzel véget ért a projekt. Tesla közben mással kezdett el foglalkozni. Egy kicsit rövidre vettem a történet végét, mert hamarosan a lényeghez érünk.
1917-ben már zajlott az elsö világháború, ekkor felkérte öt Franklin Delano Roosevelt, illetve, a tengerészeti hivatal vezetője, hogy dolgozzon a kormánynak, aminek boldogan eleget tett. Abban az időben kapcsolatban állt az amerikai Marconi társosággal is, ahol a háború alatt rettegtek, hogy esetleg az ellenség célpontjává válhatnak, tudják milyen hisztérikus a hangulat háborús időkben. Végül az egész cég a kormány ellenőrzése alá került, Teslával együtt. Tesla ebben az időszakban számos érdekes dolgot fejlesztett, ezek egyike a Rogers antenna rendszer.
A Rogers rendszer vezeték nélküli átvitelt valósít meg, melyet a hadsereg használhatott -a szabadalmat sok évre titkosították- hang továbbítására Európa és az USA között, zavarok, zajok nélkül, ez példátlan bravúr volt abban az időben. E rendszer napjainkban is használatos a hadseregben.
1919-ben egy új részvénytársaság alakult RCA néven, melynek Tesla is tagja volt. A cég az amerikai Marconi magjából jött létre. Az RCA-nél elöször mérnök, majd főmérnök, 1935-töl műszaki és kutatási igazgató posztot töltött be, innen 1939-ben vonult nyugállományba.
Munkássága során egy tagadhatatlan rekordot ért el, olyan eszközöket gyártott melyek jól működtek, sohasem romlottak el, azaz sohasem készített működésképtelen dolgokat. Olyan embernek ismerték, aki a fejében már a legutolsó részletig látja az elképzelt dolgot, mielött azt papírra vetné, vagy elmondaná hogyan készítsék el. Ezt fontos tudni róla és belátni hogy Tesla szemléletmódja a projekt számára föleg intuitív volt, nem nélkülözve ugyan a matematikai hátteret, az is megvolt neki, de csupán az 1880-as évek matematikáját ismerte. Abban az idöben már sokat tudtak az elektromosságról, de még nem jött el a rádiózás kifejlesztésének ideje. Hertz kezdett el foglalkozni vele az 1880-as évek végén. Tesla sohasem értett egyet Hertz-el a rádió hullám magyarázatát illetöen.
1933-ban Roosevelt lett az USA elnöke. Roosevelt elhívta öreg barátját Washington-ba és megkérdezte, “Dolgozna-e ismét a kormány számára?”. Tesla azt válaszolta, “Szívesen”. Majd Roosevelt mondta, “Van egy projektünk az ön számára”. Felkérte Teslát legyen a később Philadelphia projektként ismertté vált projekt vezetője. Igy került Tesla a projektbe. Az elnök nevezte ki, amennyire ezt ma megítélhetjük. Tesla volt tehát az első vezető, ami a nyilvántartásokban is látható és elkezdődtek a munkálatok.
1936-ban tesztelték az első eszközöket, mérsékelt sikerrel. Ez azt jelenti, hogy némi részleges láthatatlanságot sikerült elérni, ez eléggé biztató volt ahhoz, hogy lássák jó úton járnak, jó nyomon vannak, a hajózási hivatal is nagyon érdeklődővé vált; tulajdonképp már az elejétöl kezdve, 1931-töl fogva érdekelte őket a dolog és némi kutatási pénzröl is gondoskodtak. Majd 1936-ban még többel támogatták a projektet, ami így tovább bővülhetett. Ettöl a projekt tovább fejlődött, új emberekkel bővült.
Dr. Gustave Le Bon Neumann János közeli munkatársa is csatlakozott a csapathoz. Manapság nem mondhatunk róla semmi kimagaslót, de mindamellett mégis oda került, s még egy ember Dr. Clarkston is csatlakozott körülbelül 1940-ben. Nem ez az egyetlen projekt futott abban az intézményben. voltak más emberek, más dolgok is. Az egyetlen ember, aki minden ott zajló munkáról tudott, természetesen maga Einstein volt, ö volt a fönök. Bármi problémád akadt, megbeszélhetted a főnökkel. Ő konzultált bárkivel, projekttől függetlenül is. Igy jól haladtak a dolgok.
Nem is tudom, ez most hogy került elő, késöbb akartam ezzel foglalkozni. De azt hiszem tudom mit akartam, egy kis kitérő, bemutatom az EMI Thorn Corp. of England által készített videó anyag egy részét. A film 1983-ban készült, az USA-ban 1984 augusztus közepén mutatták be. Mindössze két hétig vetítették.
Körülbelül három nappal a bemutató előtt az EMI Thorn kapott egy levelet az USA kormányától, melyben közölték, “Ezt a filmet nem akarják, hogy vetítsék az USA-ban”. Némi mérlegelés után úgy határoztak, figyelmen kívül hagyják a levelet, mivel már kitűzték a bemutató időpontját, s úgy tettek, mintha meg sem kapták volna a levelet. Igy bemutatták a filmet, különböző helyeken vetítették, pl.: New York, Philadelphia ahogy tudom hosszú sorokban álltak az emberek a mozi elött, Phoenix, Sedona, AZ., Chicago, Los Angeles, stb.
Röviddel ezután még egy levél érkezett az EMI Thorn angliai központjába – igen kemény hangon közölték, hogy “Ezt a filmet nem akarják, hogy vetítsék az USA-ban”. Igy az EMI Thorn nem hagyhatta figyelmen kívül a második levelet. Vissza üzentek a kormánynak, “Ha leakarják állítani a film vetítését, bírósági határozattal tehetik csak meg”. Az USA kormánya erre azt válaszolta “Akarjuk” és meg is tették. Kaptak egy bírósági végzést mely betiltotta a film vetítését az USA-ban. A bírósági végzés valamikor szeptember elején lépett hatályba, s a film teljesen eltünt két évre. Idöközben az EMI Thorn tovább lépett s elhatározták megkűzdenek az igazukért és ezt sikerrel tették. Két év elteltével kaptak egy újabb bírósági végzést, mely érvénytelenítette az előzőt s lehetővé tette a film videókazettán való kiadását. Nem hiszem, hogy ezt a filmet ezek után valaha is játszani fogják a mozikban, de a videókazetta könnyen beszerezhető.
Következzék a film, a videó, “A Philadelphia Kísérlet” ahogy az a kazettán olvasható. A film első része aránylag pontos, egy kicsit szépítgettek rajta, izgalmas jó filmet akartak csinálni, egy “Love Story”-t, eltorzítottak néhány dolgot a vége felé, mindazonáltal szeretném bemutatni az első részét, mivel igazán hasznos lesz a továbbiakban.
Eddig a pontig a történet viszonylag pontos, egy dolgot felcseréltek, a dátumot. Ez ténylegesen 1943 augusztus 12-e volt. Egy nagyon szerencsétlen kísérlet, de sok minden történt közben és ez fog végül elvezetni minket a történet végéhez.
Nos, ahogy mondottam, 1936-ban volt némi siker, de semmi komolyabb. Az eredeti szándék egy tárgyat körülvevő s azt láthatatlanná tévő mező létrehozása volt. A munkálatok során 1940-ben érték el az első igazi sikert Tesla vezetésével, a Brooklyn-i kikötőben. Ez egy kis hajó volt, senki sem tartózkodott a fedélzetén. A speciális felszerelést felrakták a hajóra. Az energiát a két oldalán álló hajóról kapta, a villamos energiát kábeleken szállították át, arra az esetre ha valami rosszúl menne, akkor elvághatják a kábelt, vagy végsö esetben elsülyeszthetik a hajót. De nem volt semmi ami miatt ezt kellett volna tenni, ez csak óvintézkedés volt, amit a tengerészeti hivatal mindig megtesz.
De 1939-ben, amikor a háború kezdett forróvá válni, abbamaradt. 1939 szeptemberében apám beosztásának köszönhetően, aki állítólag sok jó kapcsolattal rendelkezett a tengerészeti hivatalban, előre elrendezte, hogy a tengerészethez vonuljunk be, s ez meg is történt, 1939 szeptemberében. Utasítást kaptunk és egy speciális hajózási kiképző iskolába kerütünk a Rhode Island-i Providence-be, 90 napra. Valószínüleg a legelsők közé tartoztunk, kiket késöbb “90 napos csoda”-ként emlegettek a hajózásnál. A 90 nap alatt tisztnek képeztek ki, és mindent tudnunk kellett. 1940 elejéig voltunk ott. Majd beosztottak minket az intézetbe. Ez idö alatt néha kapcsolatba kerültünk a projekttel, idönként ott voltunk, én magam egy ideig ott voltam, mivel Princeton-ban tartózkodtam. Majd beköltöztünk az intézetbe, azzal a feladattal, hogy képviseljük a flotta érdekeit a projektben. Két embert akartak, kiknek megvan a szükséges tudományos hátterük, gyakorlatuk, mellyel képesek pontosan beszámolni az elméleti és gyakorlati eredményekröl, arról mi történt, mi készült el. Ez volt a fő feladatom. Az intézetben laktunk, s volt egy irodánk a Philadelphia-i kikötöben. 1940-ben, ahogy említettem, volt egy sikeres kísérlet. A projektet titkosították. Teslának korlátlan anyagi támogatást adtak, így a csapat tovább bővülhetett. Nem emlékszem az összes résztvevöre, de egy új infrastruktúra kezdett kialakulni, olyan haditengerészeti módra. Mindmáig igen meghat a civil korszak befejezödése. Igy hát haditengerészetiesen fejeződik be a történet.
Kivel? Ötletem sincsen. Ez sohasem derült ki. De ebben az idöszakban kapott néhány kiegészítő információt és azonnal ment a tengerészeti hivatalba, s mondta, “Problémánk van a személyzetet illetően. Igen súlyos problémánk van. Nem fejlesztehetünk akkora energiát, amekkora egy nagy hajó láthatatlanná tételéhez szükséges, anélkül, hogy az ne hatna a személyzetre. Több időre van szükségem, ki kell fejlesztenem egy mérő készüléket, hogy a személyzetet ne érje ártalom.” A hivatal válasza: “Nem teheti. A határidő meg van szabva. Háború van. Müködnie kell. Oldja meg a problémát, de ne változtasson a dolgokon”.
Más szóval, müködnie kellett. Megvolt a határidő, 1942 márciusa. A határidő közeledett, Tesla nagyon aggódott a dolog miatt, s végül döntésre jutott, mivel nem volt ideje a probléma megoldását alkotó eszköz átalakításra, csak egy dolgot tehetett. Csak szabotálni tudta a kísérletet, nem az eszközök fizikai elpusztításával, hanem müködésképtelenné tételével, lényegében ilyen irányú tevékenységet folytatott 1942 márciusáig. A csatahajón nem volt speciális személyzet. A megszokott csapat vett részt a kísérletben, speciális eszközökkel. Felhúzták a fökapcsolót és semmi sem történt, erre Tesla úrat elbocsájtották. Búcsúzáskor ezt mondta: “Nos, Uraim, a kísérlet megbukott, ideje távoznom. Van itt egy nagyon jó ember, aki képes lesz müködőképessé tenni a dolgot. Ez az ember Dr. Neumann János. Viszontlátásra!”
Ahogy említettem Teslát kirugták. Más elmondások szerint Tesla azt mondta: “Nem rúghatnak ki, én lépek ki!”, akárhogyis, de távozott a projektből. Volt még egy érdekesség, Tesla távozása után más kísérletekkel foglalkozott egészen 1943. Január 7-i haláláig, ezek a kísérletek körvonalaztak néhány a projektben később megtörtént dolgot, de nem voltak azzal közvetlenül összefüggésben.
Abban a korszakban több más projekt is futott. Ezek közül az egyik, mely nagyobb prioritást élvezett, s főként a kikötőben zajlott, az intézetben Einstein saját irányításával, a demágnesezési kísérlet volt. Nem tudom, hányan tudnak róla, de a második világháború elött és alatt a németek egy újfajta aknát fejlesztettek ki, névszerint a mágneses aknát. Ez nem érinkezés hatására robbant, hanem a közeledő hajó acélszerkezetének mágnesességét érzékelve. Az acélszerkezet eltorzítja a föld mágneses terét, s ezt érzékeli az akna. Mikor az akna elég közel kerül a hajó mellé vagy alá, ütközés nélkül is, az elsütő szerkezet aktivizálódik, s az akna robban, hatalmas lyukat ütve annak fenéklemezébe, s a hajónak ezzel vége. A amerikai haditengerészet tudott erről, s valamiféle védelmet akart kifejleszteni ellene.
A kutatást siker koronázta. Annyira sikeres volt a védelem, hogy a németek 1943-ban felhagytak a mágneses aknákkal s visszatértek a hagyományos megoldásokhoz, melyekre nem müködött a védelem. A védelem a hajót körbevevő két köteg kábelből állt, melyeket generátorok hajtottak meg, nem azzal a szándékkal, hogy a hajót láthatatlanná tegyék, hanem csak a német mágneses aknák felrobbantása érdekében. Sok ellenséges aknát robbantottak fel ezzel a módszerrel, sok hajót mentve meg így, ez a projekt teljes siker volt.
Tehát a kísérlet megbukott, nagymértékben Tesla fáradozásainak köszönhetöen és Dr. Neumann átvette az irányítást. Ugyanakkor dolgozott még néhány jól ismert tudós a projekt hátterében. Ezek egyike T. Townsend Brown. Igen hosszú a története, sokan az elektrosztakikus terekkel végzett munkáiról ismerik, azt kívánta bebizonyítani, hogy lehetséges tárgyakat megmozdítani nagyfeszültségü elektrosztatikus mezőkkel. Sok jó kutatómunkát végzett s jól dokumentálta őket. Tanuló korában Dr. Brown-al dolgozott együtt, aki Dr. Bifield néven vált ismertté, a Bifield -Brown effektusról
Végül felvették a tengerészethez. Csatlakozott 1933-ban a tartalékosokhoz, különbözö kisebb projektekben vett részt. 1939-ben aktív tiszti szolgálatba lépett. Az aknák elleni védelem kifejlesztésével foglalkozó projekt vezetésével bízták meg. Ez volt a fő tevékenységi köre, többirányú szakmai ismerettel rendelkezett, dolgozott a mágneses akna projektben is. Sokan RF szakértőnek tartották, így dolgozott a Philadelphia kísérletben a speciális rádióadók s azok tornyának megtervezésén; az Eldridge-en látható magas antennatorony, melyet később részletezek, a filmen jól láthatóan eltört s ledőlt. Ez volt a munkája, nem a torony széttörése, hanem a felépítésének tesztelése.
Mielőtt Dr. von Neumann befejezhette volna munkáját, azt mondta a hajózási hivatalnak, hogy át kell gondolnom néhány dolgot. Nyilvánvalóan nem müködik, vissza kell mennem az elejéig kitalálni miért nem megy. Ehhez sok időre lesz szükségem. A tengerészeti hivatalnak nem volt választása s megadta az igényelt időt. Tehát 1942 folyamán főként elméleti munkák folytak. 1942 májusa körül elhatározták, hogy egy új speciális hajót kell beszerezniük. A csatahajó nem volt már használható, javításra vitték. Elhatározták építenek egy teszt járművet. Júliusban leültek a tervezőasztalokhoz, tanulmányozták a készülőfélben lévő hajókat, keresték a legalkalmasabbat, majd a választás a “DE 173” -ra esett melyet később “The Eldridge”-nek kereszteltek el. Akkor még nem tudták, hogy ez lesz a neve.
Júliusban módosították a rajzokat. Meghatározták a két generátor helyét. A változások fő oka, hogy a romboló, a csatahajónál sokkal kisebb méretű volt. A romboló súlya 1,500 tonna volt, nem pedig 30,000 tonna. Ennek következtében a nehéz felszerelést gondosan kellett elhelyezni. úgy határoztak, elhagyják az elsö ágyútornyot s a helyén maradó lyukba kerülnek a generátorok. Beépítették a generátorokat az ágyútorony alatti lyukba a löszerraktár helyére. A generátorokat meghajó dízelmotorok és a négy adó a fedélzetre kerültek. De hát először a hajónak kellett megépülnie. A hajó 1942 októberében került vízre, s ment száraz dokkba átalakítás céljából. 1943 januárjában gyakorlatilag el is készült.
Amint körvonalazódtak a legénységgel szembeni elvárások, nekiláttak a toborzásnak, körülbelül 1942 júniusában elhatározták, hogy speciális emberekre lesz szükségük. Az önkéntesek közül gondosan választották ki azokat, akik vélhetőleg s ez később be is bizonyosodott, mindenre elszántak voltak. Önkéntesek voltak, azt mondták nekik, hogy egy nagyon érdekes kutatásban fognak részt venni, ami járhat némi veszéllyel. ‘Akarnak önkéntesek lenni?’ Végül megtalálták azokat, akiket akartak, körülbelül 33 föt, ők egy speciális kiképzésen vettek részt a Connecticut-i Groton-ban a ‘Coast Guard Academy’-n. Három hónapig oktatták őket. 1942 decemberében fejezték be tanulmányaikat és ki volt az osztályfőnök, aki egyben az oktatójuk is volt, akinek a fotóját az egész végzős osztály mutogatta? Ez a kép még ma is megtalálható a családi albumban, hiszik vagy nem, ő a mi apánk volt tengerész egyenruhába öltözve. Hogy hogyan került vissza a haditengerészethez nem tudjuk, hacsak nem egy parti őrségi egyenruha volt rajta, amit tengerészeti egyenruhának néztem. Az összes kiképzett személy és még két vezető tiszt, ahogy mondani szokás, átmenetelt Philadelphia-ba, ahová beosztották őket, természetesen nem tudták mikorra készül el a hajó. Készenlétben álltak, a parancsra vártak. ők harminchárman estek át a speciális tréningen, felhívták a figyelmüket bizonyos dolgokra, de senki sem várt arra, ami késöbb megtörtént. Minthogy a speciális csapat készen állt s a hajó januárra nagyjából elkészült, elkezdődhetett néhány rendszer önmagában való tesztelése. Az egészet együtt sohasem tesztelték, ez volt a végső teszt.
Tehát a részegységeket letesztelték, köztük a generátorokat, az RF adókat. Tesla hármat használt, Neumann ezt négyre növelte s végül a Tesla által kiválasztott General Electric tipusú generátor mellett döntött. Az 500 KWatt CW teljesítmény nem volt elegendő. Erősítőket tett rájuk, hogy elérje a 2 MWatt CW teljesítményt, két generátor megmaradt eredeti állapotában, mindkettő 75 KVA teljesítmény-el. Alacsony frekvenciás motorral ellátott specális szinkronizáló áramkörök biztosították a két generátor tökéletes szinkronját, máskülönben nem müködött volna. A generátor rendszer egy különleges egységgel épült össze, mely Teslától származott, a ‘Zero Time Reference Generator’-al.
Mi is az a ‘Zero Time Reference’? Ezt a kifejezés nem található meg a tankönyvekben. Ez egy olyan rendszer mely leegyszerüsítve, kapcsolódik a föld mágneses teréhez, annak mágneses struktúrájához, tömegéhez, s rezonál vele egy Tesla által tervezett ügyes szerkezet segítségével. Ugyanakkor naprendszerünk összes bolygója s a galaxis összes csillaga kapcsolódik egymáshoz a kozmoszban és ‘Zero Time Reference’-t alkot egymással, s ez alkotja galaxisunk középpontját. Mindent ehhez a ‘Zero Time’ ponthoz kell vonatkoztatni. A lokális idő helyett ehhez kell vonatkoztatni a dolgokat, hogy azok működjenek. Tesla megtalálta a megvalósításához szükséges egyszerű eszközt. Ilyen referencia generátorokat alkalmaztak az összes megépített FAA rendszerben. Az összes generátor olyan volt, mint amilyet mutattam önöknek. A végső verzióban 3000 ‘6L6’ csövet használtak, a két generátor tekercseinek meghajtásához, ami megfelelőnek bizonyult.
1943 márciusában Neumann kezdett bizonytalanná válni. Előszőr nem akart hinni Teslának, Tesla csak mondogatta ‘probléma lesz a személyzettel’, Neumann nem hitte el. Nos a bátyám és én hittünk Teslának, mivel nagyra tartottuk őt, valamint a bátyám s én is átnéztük Tesla számításait, egyenleteit. Végül egyetértettünk Teslával, mondtuk Neumannak, ‘hogy így nem hozhatja működésbe a rendszert. Probléma elött álltunk, ahogyan ezt Tesla is említette.’ Tesla nevének elhangzásakor Neumann azonnal dühbe gurult, idegessé vált e név hallatán. Végül is elfogadta a dolgot. Az mondta, talán lesz egy kis gond. Nézzük, mit tehetünk ez ügyben.
Elhatározta egy harmadik generátor alkalmazását. Tervezett s épített egyet és április végén, május elején felszerelték. Most nem is tudom hová szerelték, talán a fedélzetre, vagy alá, de nem is fontos, mert nem sokáig állt ott. Probléma volt vele méghozzá igen súlyos probléma, nem sikerült a másik kettövel szinkronba hozni. Ezzel egy időben, 1943 elején a bátyámat és engem valamint egy harmadik személyt jelöltek ki a berendezés müködtetésére, apropó, elötte kiképeztek minket az egész rendszer kezelésére, ismertük az eszközöket, megvoltak hozzá a szükséges tanulmányaink, tudtuk miröl szól a kísérlet.
De ahogyan a filmben láthatták s ez így is volt valóban, a sorállományuak egyenruháját viseltük. Elsöosztályú specialistáknak számítottunk, de amikor a legénységgel voltunk a sorállományuak egyenruháját viseltük, mivel együtt dolgoztunk velük. Abban az időben igen erős kasztrendszer volt a haditengerészetnél. Az új tisztek nem nagyon keveredtek más emberek társaságába, csak olyanokéba, akik parancsot adhattak nekik. Abban az idöben nem dolgozhattál volna abban az egyenruhában. Manapság igen, ahogy ez a tengeralattjárókon is szokás. De nekünk parancsba adták, hogy viseljük a sorállományuak egyenruháját, amikor velük dolgozunk, vagy a hajót teszteljük.
A harmadik ember, akit mellénk osztottak be, névszerint Jack, kiváló technikus volt, elsőosztályú elektrotechnikus, nagy tudásanyaggal rendelkezett, ő volt a mi segítőnk. Június közepe felé az egyik teszt alkalmával a harmadik generátor lassan kezdett megbolondulni. Roppant nagy íveket kezdett húzni. Jack-et megcsapta az egyik ív s elfeküdt, mint egy döglött macska. Azt gondoltuk meghalt, jöttek az orvosok és elvitték; kómában volt. Körülbelül egy hónapig volt kómában, majd felépült. Soha többé nem dolgozott a projektben.
Szóval Neumann látta ezt, s így szólt ‘a generátor nem jó, el kell távolítani.’ Leszerelték és visszatértek a kétgenerátoros rendszerhez. Törte a fejét, elejétöl kezdte újra az egészet. ‘Na, most mit tegyünk?’ A folytatás mellett döntött. A haditengerészet ekkor természetesen nyomást gyakorolt rá “önnek kell ezt megoldania.” További kísérleteket hajtottak végre. Június vége felé a hajó kikerült a száraz dokkból és a Philadelphia-i kikötöbe került. Volt egy irodánk Philadelphia-i kikötöben az egyik épület tetején. Biztonságos helyen, jó kilátással a kikötőre. Az Eldridge kihajózott a tengerre, próbaútra, mely normálisan zajlott le. Három napot töltött a tengeren, majd sikeresen visszatért. Minden jól ment. A speciális legénységet nem vitte magával az útra. Normál legénységgel ment ki a hajó. Nem volt semmi probléma. A hajó beállt a dokkba végső tesztelés céljából.
Végül július 20-ra a hajó készen állt az utolsó tesztre. Összeszedték a speciális legénységet, a hajó kapitányát Hangle-nek hívták, Hangle kapitány felment a fedélzetre. Nem ő volt mindig a kapitány. 22-én mindenki elfoglalta a helyét a hajón, minket is beleértve. Ahogy a filmen láthatták a hajó kifutott, s elfoglalta helyét az öbölben. 9 óra 00-kor parancsot kaptunk a kapcsolók bekapcsolására, az összeset élesben. Ekkor már csak két generátor volt, így a film egy kicsit pontatlan ebben a tekintetben. A rendszer müködésbe lépett, a hajó láthatatlanná vált a megfigyelő számára. 15-20 percig maradt így a hajó. Majd parancsra kikapcsolták a berendezést. A hajó visszatért a kikötöbe. Csak a kikötőben vettük észre, hogy súlyos probléma történt.
Az emberek, akik a fedélzeten tartózkodtak (néhányan a fedélzeten, néhányan alatta), szédelegtek, émelyegtek, hánytak, az őrület határán álltak. A hajózás látta az esetet, s új legénységet hoztak. Neumann megbizonyosodott arról. hogy a személyzettel probléma van, elment a hajózáshoz s így szólt ‘Több időre van szükségem a probléma megoldásához. Ki kell találnunk, hogyan javíthatjuk ki.’ A hivatal válasza, ‘A végső határidő 1943. augusztus 12. Addigra be kell fejezni a kísérleteket, vagy elfelejthetik!’ Azt nem mondták el neki miért. Senkinek sem mondták meg miért. Elmentem Hal Bowen-hez és megkérdeztem, honnan jött a parancs. Elmondta nekünk. Azt mondta ‘Nem tudom, de pontosan ki fogom találni honnan jött.’ Végül a parancsok láncolatán végighaladva megtalálta, hogy a parancs a CNO-tól érkezett, ‘Chief of Naval Operations’ egy kicsit különösnek találtuk. A ‘Chief of Naval Operations’-t érdekelte a háború alakulása, hol vannak a flották, mit csinálnak a hajók. Nem érdekelték azonban a Philadelphia-i kikötőben folyó kísérletek részletei.
Többször beszámoltam nekik arról, hogy itt valamiféle tervezési projekt folyik. Valószínüleg a parancs magasabb szintről érkezhetett. Nos, megvolt a határidő, Neumann és az egész csapat éjjel nappal dolgoztak, keresték a megoldást. A haditengerészet közben tudatta, nem akarnak teljes láthatatlanságot. Csak radarral szembeni láthatalanságot akarnak. E döntés hátterében a következö megfontolás volt: abban az időben természetesen még nem volt központi irányítási rendszer, nem volt az egész világra kiterjedő ‘Loran’ és ‘Shoran’ navigációs rendszer. Az egyik alacsony frekvenciás, a másik középfrekvenciás. Kizárólag a szabad szemmel és a radaron látottak alapján lehetett tájékozódni. Ha éjszaka sikerül egy hajót a radar számára láthatatlanná tenni, akkor nem tudhatjuk hol van a hajó, addig míg szabad szemmel nem látjuk meg. Ha egy hajó szabad szemmel nem látható, a szomszédos hajó könnyen nekiütközhet. Ezen okok miatt döntöttek úgy, hogy nincs szükség optikai láthatatlanságra. Neumann kijelentette, hogy át tudják alakítani a berendezést s ezt meg is tette.
Jött az utolsó, végzetes nap, 1943. augusztus 12. Újra kifutottunk az öbölbe. Mindenki kissé bizonytalan volt, én és a bátyám különösen. Kimentünk, elfoglaltuk pozíciónkat, jött a parancs s beindítottuk a szerkezetet. 60-70 másodpercig minden jónak látszott. A radarról eltünt a hajó, szemmel csak a körvonala látszódott. Majd jött egy kék villanás és a hajó teljesen eltűnt.Abban a pillanatban Neumann természetesen pánikba esett. Az egész hajó eltűnt, nem tudta mi történt vele. Körülbelül négy óra múlva a hajó ismét megjelent az öbölben, ott ahol korábban állt. Amikor újból megjelent, kézenfekvő volt, hogy valami baj történt. Kiküldtek hozzá egy másik hajót, mivel nem válaszolt a rádió hívásokra. Azonnal látták, hogy súlyos baleset történt. Mesziről látszott a széttört antenna rendszer. A legénység átszállt a hajóra s a kovetkezöket tapasztalták:
Két ember beleolvadt a fedélzet acéljába, két másik ember beágyazódott az acél választófalba, az ötödik ember keze beleolvadt a választófalba – ő életben volt, levágták a kezét. Késöbb műkezet kapott. Emberek rohangáltak körös körűl, teljes őrületben, tiszta bolondok voltak. Néhányan előtüntek, majd ismét eltüntek. Néhányan lángokban álltak, emlékeznek a bibliai égő csipkebokorra, mely égett s mégsem pusztult el. Azokkal az emberekkel ugyanez történt. Mindenki szellemileg teljesen zavart volt. Csak azok az emberek menekültek meg a zavarodottságtól, akik a fedélzet alatt tartózkodtak, közöttük a bátyám és én is. Ez egy igen érdekes része a történetnek.’Ez esetben szerencsések voltunk, keresztülugrottunk a fedélzeten s fönt sérültünk meg.’ Más emberek meg végig a hajó fedélzetén voltak a hajót körbevévő energia buborékokkal körbezárva. Azt mondták ‘ezek a hipertéri buborékok tágultak, s igen súlyos problémákat okozhattak; nem tudtuk milyen messzire fog elmenni a jelenség, ha nem szűnik meg. Elnyelhette volna a bolygó egy nagyobb részét is.’ Sokféle elmélet született; rájöttek, hogy ez valami olyan dolog volt, amiről nincs semmi tudományos ismeretük, nem tudják szabályozni, ki kell deríteni, hogyan lehet a mágneses mező által generált jelenséget kordában tartani. Ez történt az Eldridge-el. A ‘Phoenix’ projekt, nem akarok a történetébe belebonyolódni, de akkor, amikor ez megesett, az volt az utolsó aktív napja, megmaradtak még az erőforrásai, sőt még további két és fél évre is megvoltak, visszaküldhettek minket az Eldridge-re, s ezt meg is tették. Azt mondták, mindent meg kell tennünk a berendezések elzárása érdekében, tönkre is tehetjük, ha szükséges. Így is tettünk. Baltákat ragadtunk és mindent szétvertünk. Az elektroncső kötegeket, a kapcsolókat, mindent, ami a vezérlő áramkörökkel kapcsolatban állt, a generátorokat szétbombáztuk, azok lassacskán megadták magukat, minden kezdett elemi részekké válni, végül a hajó beállt a megszokott helyére.
Senki nem tartózkodott ott, aki tehette volna, de mégis füstölgő roncsok mindenfelé. A hivatal ráébredt, hogy valami őrjítő dolog történik, az egészről nem tudnak semmit sem, s úgy döntöttek teljesen abbahagyják a projektet. Visszaküldték az Eldridge-et a kikötőbe, leszereltek róla mindent, normál hajóvá alakították vissza, majd augusztusban kiküldték rendes tengeri szolgálatra, pontosabban augusztus 22-én keresztelték át a hajót, a katasztrófával végződő második kísérlet után.
A hajó rendes tengeri feledatokat látott el a háború alatt. 1946-ban sok más hajóhoz hasonlóan naftalingolyókkal töltötték fel. 1950-ben Truman elnök kb. 50 rombolót adott át Görögországnak és más európai nemzeteknek. Az Eldridge is ezek közt volt. Görögországba került. A hivatal ‘Lion’ névre keresztelte át.A haditengerészetnek sok gondja volt a hajóval, meg akartak szabadulni tőle, lefestették, kikalapálták s nem volt többé gond vele. Talán még ma is a Görög tengerészetnél szolgál. Ők nem selejteznek le olyan gyorsan egy hajót, mint mi. De megkapták a hajó naplóját is, az Eldridge naplóját. Ahogy azt a hajózási szabályok kimondják, a hajónak naplójával együtt kell mennie. Ez így is történt. Ha valaki ezt felnyitja, igen érdekes dolgokat talál benne. Az 1944 január 1. előtti lapok mind hiányoznak, nincs semmi adat a hajó korábbi történetéről. A naplót illetően a Görögök nem tehetnek semmit sem. Panaszt tehetnének a haditengerészetnél, de az semmit sem tenne ez ügyben. Nos, így záródik az Eldridge története.A projektet beszüntették. Van még egy érdekes oldala a dolognak amit elfelejtettem megemlíteni, s új megvilágításba teheti a történetet. Körülbelül hat nappal az Eldridge-n augusztusban végrehajtott s a katasztrófával végződő utolsó teszt előtt, három UFO tünt fel az Eldridge felett. Hogy milyen magasságban azt nem tudom. Én nem emlékszem, hogy láttam volna. De a bátyám és mások látták. Ők csak álltak és bámulták. Mi mást is tehettek volna, megfigyelték. A kísérlet során amikor a hajó eltűnt a Hipertérbe, az egyik UFO vele együtt eltűnt. Ez az UFO Montauk-ban került elő, a föld alól. Átszívódott a Hipertéren s a föld alatt bukkant elő, sértetlenül. Később ezt szétszerelték.A projekt befejezése után Neumann átkerült Los Alamos-ba, Új Mexikóba, ahol Oppenheimerrel dolgozott együtt az Atom Bomba projekten. Az Atom Bomba projekt természetesen sikerrel zárult. Ott is voltak problémák, de ebbe most ne menjünk bele. A tengerészet s a hadsereg közt évekig tartó verseny, mely a háború megnyerését elősegítő titkos fegyver kifejlesztéséről szólt, a hadsereg Atom Bomba projektjének győzelmével zárult. Leslie Groves is ebben a projektben folytatta munkáját. Most csak találgathatunk, mi történt volna, ha a tengerészet kísérlete sikeres lett volna: valószínűleg minden erőforrást ők kaptak volna meg, valószínűleg a berendezést rendszeresítették volna a haditengerészet összes hajóján, talán még a kereskedelmi hajókra is felkerült volna mivel akkoriban azok is érdeklődtek ez iránt. Egy úriember névszerint Carl Allende, a történettel kapcsolatos elbeszélésekben mint “Carlos Miguel Allende’ ismeretes, az SS Furuseth-ről látta az eseményeket, abban az időben, az augusztusi tesztkor kereskedelmi hajós volt. Sok történet fűződik a nevéhez, sok interjút adott, bizonyos dolgok azonban nem állnak össze elbeszéléseiben.Talán tényleg ott volt akkor, de senki sem tudja alátámasztani az ő történetét.
1947-ben a haditengerészet újra be akarta indítani a projektet. Abban az időben kisebb átszervezés zajlott, érintette az egész katonai struktúrát. Megalakult a védelmi minisztérium, a szárazföldi erők minisztériuma, a hajózási minisztérium, a légi erő minisztériuma. Létrejött a főparancsnokság, az egyesített erők főparancsnoksága és természetesen egy nagy épület amit Pentagon-nak kereszteltek el. A hajózás felépítése megváltozott, sok háborúban szolgált tisztet nyugállományba helyeztek. Valaki bejött a hajózási kutatóintézetbe s mondta Dr. von Neuman-nak, indítsuk újra a projektet ‘Project Rainbow’ fedőnévvel. Találják meg mi is történt valójában, nézzék meg mi az, amit felhasználhatunk.
Montauk-i légibázis, Fő Radar & Erőd – Magán felvétel (15 percnyire Montauk központjától)
A Montauk projekt állítólag az 1943-as Philadelphia kísérlet folytatása volt. A kísérlet a montauki légibázison 1950-ben zajlott. A montauki légibázist légvédelmi radar adatok gyüjtésére tervezték, repülőgép magasság meghatározására, ‘Mark X IFF SIF’ azonosító adatok fogadására és a légvédelem SAGE egységeinek adat sugárzása előtti radar feltérképezésre.
Így tettünk, vagyis elkezdtük, átvezényeltek Los Alamos-ból a Colorado-i Camp Hale-ba, Dr. Vannevar Bush-al együtt; na és ő mivel foglakozott? Kutató volt, korábban az 1947-ben az új mexikói Aztec-ben szerencsétlenül járt UFO helyreállításával foglalkozó csapatban dolgozott. Ez teljesen ismeretlen volt számomra, mert akkortájt a hajózás éppen mosta az agyamat. 1948-ban ismét oda utazott, mert volt még egy UFO szerencsétlenség, vagy kettő, vagy még több; mindenki vagy minden test, meghalt akkor. 1949-ben egyikük többé kevésbé sértetlen maradt, s ők helyrehozták, életben maradt. ‘EBE-1’-nek nevezték el, egy mezőn eltévedve találtak rá. Befogták, gondját viselték, s próbálták kitalálni, hogyan csinálja a ‘trükkjeit’. Kommunikáltak az úrral – az úrral vagy a hölggyel. Nem láttak semmi nemiségre utalót rajta. Orvosokat hívtak hozzá, mivel állapota láthatólag egyre romlott. Napról napra rosszabbul lett. Az orvosok semmit sem tudtak tenni érte, nem tudták mi a baja.
Hívtak egy botanikust, egy professzort. Ő kitalálta mi a baj. Ennek a kis teremtménynek klorofil van a vénáiban. Körülbelül három láb magas volt. Tipikusan úgy nézett ki mint a kis ‘Szürke’ a képeken, de nem az volt. Klorofilt hordott vénáiban, a napfényben élt. Tehát kint, napfényben kellett őt tartani, legalább is néhány órán át. Ezzel szemben takarók alatt tartották, erős örizetben mivel igen furcsa viselkedése volt; nem csupán telepatikus képességeire jöttek rá, úgy kommunikált mint a csapat bármely tagja, volt még egy különös tulajdonsága – át tudott menni a falakon. Rájöttek hogyan akadályozhatják ezt meg. Jórészt Faraday kalitkában tartották, úgy mint később több társát is. De ez egy másik történet, nem akarok belemerülni, de mindamellett élve fogták el, s kb. két és fél év után meghalt. Sok információhoz jutottak általa.
De mielőtt meghalt volna számos furcsaság történt. Kommunikált. A kormány egykori tagja azt mondta nekem egyszer, hogy ő adta meg Dr. von Neumann-nak és Dr. Vanover Bush-nak a modern tranzisztor leírását, ez igaz vagy nem, azt nem tudom, mivel a Bell laboratórium már 1947-ben bejelentette a tranzisztort. Bár az ettől kissé eltérő volt. Az germániumból készült cica bajuszokon álló gömböcske volt, amit azóta tovább fejlesztettek, ezt az tudja aki járatos tranzisztorok történetében.
De feltételezhetőleg ő adott információkat és vázlatokat a legkezdetlegesebb tranzisztorról, ami az ő saját kommunikációs rendszerükön alapult, amit nem ismertek- semmit sem értettek a hajón talált dolgok működéséből. Beszélt Neumann-nal is problémájáról. Elmondta alapjaiban, hogyan kell megoldani az Eldridge problémáját. Nem mondta el pontosan hogyan kell megoldani, elmondta mi a rossz, adott néhány ötletet, s azt mondta ‘űljön vissza a tervezőasztalhoz és oldja meg a feladatot saját maga. Én nem oldom meg magának.’
1949-ben Neumann elkészült, miután megoldotta a házifeladatát, s sok metafizikai dolgot tanulmányozott át. Ami igen kellemetlen lehetett neki, elképzelhetjük ahogy egy keményfejű matematikusnak metafizikai tanulmányokkal, okkult dolgokkal kell foglalkoznia, de végül elég jártassá vált a témakörben, felismerte a problémát, s dolgozott annak megoldásán.
Milyen is volt a probléma jellege, amit végül sikerült megértenie. Eléggé alapvető volt. A hajó visszatért saját referencia pontjába, mivel egy ‘Zero Time Generator’ rendszerrel volt ellátva. Az sértetlen maradt; ezeket később más berendezésekkel együtt mi vertük szét, de az az egység hozta vissza a hajót eredeti helyzetébe, bár némi időeltolódással.
Az élet megy tovább, vagy azt kellene mondanom nem csak megy, legalábbis a kutatások által feltárt idő elmélet, s ‘Idő Zár’ szerint. Most bele kell merülnünk egy eléggé nehezen érthető fizikába, elhagyom a matematikát, s próbálom leegyszerűsíteni a dolgot. Nem három dimenziós világegyetemben élünk, hanem öt dimenziósban. A negyedik és az ötödik az IDŐ. A negyedik idő dimenziót természetesen már jól leírták Einstein és mások. Az ötödik dimenzió elmélete 1931-ig nyúlik vissza, P.D. Aspinski “Tertium Organum” című könyvéig, mely a világegyetem egy új modelljét írja le angolul. Az ötödik dimenziót mint a mi valóságunk írta le. A negyediket időnek nevezte, sohasem nevezte ötödiknek azt. De Neumann rájött, ahogy azt ma néhány fizikus is tudja, az ötödik dimenzió is idő, ez a forgás, egy vektor amely az elsődleges, idő folyását jelző vektor körül forog. A folyás nem anyagi. Azt mondjuk, hogy mi mozgunk előre az időben, azt mert így látjuk saját vonatkoztatási rendszerünkből. Nem érzékeljük az időt, de az csak folyik majdnem állandó sebességgel. Az e körül forgó másik vektor nem érint minket…, legalábbis normális esetben.
Akárhogyis, minden ember ezen időelmélet szerint lakatokkal van ellátva, úgy is mondhatnánk (ez a genetikus struktúra része), egy bizonyos időponthoz hozzákötödik az egyén, így az együtt folyik az idővel, megszületik, éli életét mindazzal ami körülötte hozzákapcsolódik, amit úgy ismerünk mint barátok, család, iskola, akármi, s mindez nem csúszik el attól a ponttól amihez a lakat köti. Ez a normális eset.
Az Eldridgen folytatott kísérlet esetében , az energia olyan roppant nagy volt, hogy az feltörte az idő lakatokat azoknál a személyeknél, akiket közvetlenül érintett az elektromágneses mező, akik a fedélzeten tartózkodtak. Elvesztették idő vonatkoztatási rendszerüket. Amikor visszatért a hajó, akkor kezdődött a baj. Amíg a Hipertérben tartózkodott s jártak a generátorok, mindenki együtt volt a mezővel, tudtommal kettőnkön kívül senki sem ugrott át a fedélzeten. Visszatekintve csodálkozom azon, hogy túléltük, de mégis megmaradtunk, az esemény csak helyzetünket változtatta meg. Mikor a mező összeomlott, azok a személyek elvesztették kapcsolatukat az idővel, s a mező foglyaivá váltak, elkezdtek sodródni. Néhányan közülük teljesen kisodródtak a valóságból, mások a közelben maradtak, s szerencsések voltak ha megvethették lábukat a fedélzeten, mások csak sodródtak és végül újra testetöltöttek, ahogy történt, kettőjükkel a fedélzeten, kettőjükkel a választófalban, eggyel kezével a falban, s mindez az idő kapcsolat elvesztése miatt, így sodródtak vissza. Néhányan sosem tértek vissza. Mások meg hol előtűntek, hol meg eltűntek.
És ott az a különös eset a lángoló emberekkel, az elbeszélések szerint úgy égtek mint az az égő csipkebokor a bibliában ami nem pusztult el. Többen is így lángoltak. A hajózás rengeteg pénzt költött elektronikus berendezésekre, hogy megoldják a problémát. Végül többé kevésbé sikerült is nekik. De mindenkit hosszú időre karanténba zártak.
A hajózás a mai napig nem ismeri el, hogy ez a kísérlet valaha is megtörtént. Sokan kérdezősködtek tölük erről. A hajózás illetékes osztálya számos levelet küldött ki, cáfolva a kísérlet megtörténtét. Nem tagadják az Eldridge létezését, de nem ismerik el a rajta folytatott kísérletet. 1979-ben William Moore és Berlitz publikálták egy írásukat, Moore úgy saccolta, hogy addig a hivatal körülbelül két milllió dollárt költött a Philadelphia kísérlettel kapcsolatos kérdések megválaszolására felhasznált formanyomtatványokra. Ők még mindíg tagadják az egészet.
Mindenesetre von Neumann elkészült leckéjével, felismerte, hogy egy számítógépre van szüksége az emberekkel történt problémák megoldásához. Ahogy mondják, visszament a tervezőasztalhoz, s az intézetben kifejlesztette az első elektronikus számítógépet. Abban az időben még nem volt elektronikus számítógép. Neumann a modern elektronikus számítógépek atyja. Ezt mindenki jól tudja, dokumentumok támasztják alá. 1950-ben elkészítette az első nagyjából müködő, majd 1952-ben a tökéletesen müködő modelljét, s a könyvek is a polcokra kerültek, a fejlesztés során a legnagyobb segítsége a Philadelphiában tartózkodó Dr. Goldsten volt, aki a későbbiekben már nem lépett kapcsolatba az intézettel. Beszéltem Dr. Goldsten-el. 1953-ban átadott egy új, számítógéppel müködő rendszet a tengerészetnek, az összes korrekciós faktorral együtt. Ez pontosan miből állt nem tudom. De szerveztek egy újabb tesztet, egy másik hajóval, másik személyzettel, teljes sikerrel, mellékhatások nélkül. A haditengerészet természetesen büszke volt, a háború már véget ért, de ők azonnal titkosították a projektet elhagyták a ‘Project ‘Rainbow’ nevet s helyette az új név ‘Project Phoenix’ lett.
Attól kezdve újabb redszereket, eszközöket fejlesztettek ki, ezek rendkívűl érzékeny területekre vezetnek el; Nem akarok ebbe témába belevágni. De sok dolog szivárgott ki róla. Köztük számos orvosi téma, legalább négy orvosi riport. Ismerem ezeket, George Hoover-nek köszönhetően, aki a haditengerészeti kutatási iroda, 1955-ben kiszivárgott anyagokkal foglalkozó vizsgáló bizottságának tagja volt (az ‘Allende Levelek’ és Dr. Morris K. Jessup bonyodalma miatt). De Hoover, aki ma nyugdíjasként él California-ban, telefonon elmondta nekem, hogy ő természetesen ismerte a dolgot, Moore azonban nem, mert más projektek is futottak akkoriban, de a demagnetizálási kísérletekről biztosan tudott.
Azt mondta, hogy a Philadelphia kísérlethez hasonlatosan, a ‘Project Rainbow’ is sok orvosi feladatot igényelt. A történelemben ezelőtt még sohasem került az emberi agy, szervezet ilyen intenzív mágneses és hatalmas elektromágneses mezőbe. Nem tudták mik lehetnek ennek a következményei. Azt mondta későb rengeteg következménnyel találkoztak. Azt mondta nagyon érdekes riportok készültek. Ezek biztosan léteztek; sok más is kitudódott az idők során. Nos, végül a haditengerészet megoldotta problémát, Neumannt elküldték.
Mi történt velem? Mi történt a bátyámmal? Valahogy megfeledkeztem erről. Nem felejtettem el, csupán a végére hagytam. A bátyám 1983!-ba került rövid időre, a balesetkor elvesztett ‘idő lakatja’ miatt, ezt követően nagyon nagyon gyorsan kezdett el öregedni, egy óra egy évnek tűnt rajta. Néhány napon belül meghalt. Megpróbálták életben tartani, különböző berendezések segítségével. De nem tudták, meghalt. De nagyon fontos volt, hogy életben tartsák, hogy miért, azt most nem részletezem. Elfogadod a metafizikai megközelítést vagy nem, ez el volt rendezve, Megengedték nekem, hogy segítsek elrendezni. Mivel visszatértem 1943-ba, volt egy kis vissza és előre utazás, Montauk miatt, amivel sokáig kapcsolatban álltam. Visszamentem az apámhoz s montam neki ‘Hé ember, figyelj, kell még egy fiú testvér, valami történt Duncan-nal.’ Tehát az új fiú, az utolsó a sorban, 1951-ben született meg, és ő 1983-ból sétált belé mint szellem, a testbe 1963 augusztus 12-én. Augusztus 12-én kellett, hogy történjen. Ő az az ember akit a fényképen ma láttak. Vannak emlékei többé kevésbé mindenről. Vannak lyukak, kihagyások.
Egy újabb elem a történetben, miért találkozott össze a két hajó. Ha a kísérlet nem augusztus 12-én hajtódott volna végre, ha mondjuk augusztus 10-én vagy 14-én lett volna, vagy júlisban, esetleg korábban, vagy el lett volna halasztva mondjuk szeptemberre, sohasem kapcsolódtunk volna össze a ‘Phoenix’ projektel. Miért? Ez egy alapvető kérdés. Nem csak a felnőtt embernek van kisugárzása, ami manapság eléggé jól dokumentált. Már születéstöl fogva van. De a földnek is megvannak a maga kisugárzásai. Ezt főként az utóbbi évtizedben fedezték fel. Ezek közül négy s a négy együtt, minden húsz évben egyszer kicsúcsosodik. Találják ki mikor? Augusztus 12-én. 1963, 1983, 1943, bárhogy számoljuk is, ezek közt a dátumok közt húsz év van. Ez igen különös állapotokat teremt a föld bolygón, egy energia csúcs, magnetikus energia csúcs és összekapcsolódási képesség és ez az ami történt a két kutatás időpontjaikor bekövetkezett csúcsok alkalmával, augusztus 12-én, a föld kisugárzási maximumakor. Az energiák elegendőek voltak ahhoz, hogy kialakuljon a Hipertér és a találkozás, ami máskor nem történhetett volna meg, az Eldridge elmerült a Hipertérben az UFO-val együtt, s az egész forgatókönyv elkezdett lejátszódni, úgy ahogy meg is történt. Az egészet feljegyezték a haditengerészet aktáiban. Nem vesztették el. Tudom, hogy megvannak, ismerek valakit aki hozzájuk férhet, ezért vagyok biztos abban, hogy megvannak. Nem hagyják feledésbe merülni a történetet, de a mai napig sem hozzák nyilvánosságra az esetet, tudván milyen katasztrófálisan végződött.
Van még egy érdekes, mondjuk úgy ‘posztumusz’ anekdóta a történettel kapcsolatban. William Moore írta könyvében ( jelzem két könyvet is írtak. Az első fantasztikus könyvet 1978-ban adták ki, címe ‘Thin Air’ volt, ezt ketten írták, róluk még sohasem hallottam, névszerint George E. Simpson és Neil R. Burger. Fogalmam sincs kik lehetnek. A könyv sem tartalmaz informácót a szerzőkről, a könyv egyszerű kiadás volt, régóta nem kapható.)…
Körülbelül masfél év múlva jelent meg a második sokkal alaposabb, nem fantasztikus (legalábbis nem annak szánták) könyv, melynek szerzői Berlitz és Moore voltak, főként William R. Moore, a címe ‘A Philadelphia Kísérlet’ volt, eredetileleg kemény kötésben, majd természetesen olcsó kiadásban jelent meg. Igen népszerű volt, több mint egy millió példányt adtak el belőle. Nem tudom mostanság hányadik kiadását éli, mert többször is újra nyomták.
Moore kutatásai során, nem tudta fellelni az utolsó kísérlet pontos dátumát; sohasem voltak megfelelő ismeretei a ‘Phoenix Project’-ről és az összekapcsolódásról, illetve a baleset jellegéről. Beszélt Neuman-nal. Interjút készített vele s könyvében ‘Dr. Reinhardt’ -nak nevezi. Érdekes módon a ‘Thin Air’ is tartalmaz egy interjút ‘Dr. Reinhardt’-al. Egy és ugyan az az ember! Dr. von Neumann.
Neumann nem halt meg! A mai napig is él. A haditengerészet és a hivatalos kormány nyilvántartásai szerint rákban halt meg 1957-ben. Ha rákja volt, amit én nem tudok, akkor mindenképp megtalálták volna a módját, hogyan gyógyítsák meg. Meg is tették. Kellett nekik Neumann. Kellett a projekthez. Ő volt a ‘Phoenix Project’ vezetője 1977-ig, amikor nyilvánvalóvá vált személyének kettőssége, s ez az idő haladtával egyre kellemetlenebbé vált. Lemondott projektvezetői posztjáról, helyét a német Dr. Herman C. Unterman vette át. Konzultánsként tobábbra is a projektnél maradt. Nem halt meg, még mindig él, de teljesen ketté vált személyisége, többnyire az alteregó, Mr. Howard E. Decker, aki egy jól ismert New York-i elektromos alkatrész kereskedő, az egyetlen ember aki önmagát ugyan abban a testben mutatja. Három órát beszélgettem Howard Decker-el, így élőben ismerem őt, ez 1989-ben történt. Ezeket a fényképek ekkor készültek róla otthonában, eléggé elhanyagoltnak tűnik. Azt kell mondanunk, hogy slampos házvezetővé vált, miután felesége meghalt.
Az egész dolog elhalt, de lényegében a ‘Phoenix Project’-ben újra feltámadt. Bátyám újjá született. 1983-ig szolgáltam ott. Majd úgy döntöttek, nincs rám szükségük többé, hogyy miért, azt nem indokolták meg. Leírtak. Totális agymosás, új személyiséget kaptam, visszavittek a múltba és Alfred Bielek lettem. Új szülőkkel, hamis születési okmányokkal, teljesen új , jól megszerkesztett múlttal, emlékekkel, melyek igazak vagy nem egészen azok, de megvannak. Jól belémverték az egészet. Halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy valaha is részt vettem volna a Philadelphia kísérletben, vagy a ‘Phoenix Project’-ben, egészen 1986-ig a ‘Phoenix Project’ további részéig. A megmaradó emlékeimnek az oka, hogy visszatértem Long Island-re és sok időt töltöttem el ott. Néhány barátommal sétálgattam Montauk-ban. Végül bizonyos emlékek kezdtek előtűnni. Mondták, ‘Részt vettél benne’. Azt válaszoltam: nem, nem vettem részt. Végül ráébredtem, hogy mégis.
1988 januárjában kezdtem visszaemlékezni a Philadelphia Kísérletre, aztán kezdtek összeálni a részletek.A bátyám szintén emlékezett rá. Ez szörnyű pazarlás volt, ezt a pályafutásom során megszerzett tudás anyagra értem. Ennek darabjai az idő folyamán sorra előjönnek. De alapvetően személyiségem már stabilan Al Bielek marad, de Edward A. Cameron emlékei elő elő lebbennek, most is sok megvan belőlük, a korábbi kísérlet alatti évek csak részlegesen. Az 1943-tól 1947-ig terjedő időszak jó része ismeretlen. Nem tudom mi más történt még. Egy kivétellel, azt tudom, hogy 1947-ben úgy döntöttek nem vagyok már hasznos számukra. Ki kellett rúgniuk engem. Nagyvonalakban így szól a történet.
De van még egy érdekes anekdóta, amit William Moore kutatásai fedtek fel: Őt szintén érdekelték az UFO-k; 1975 decemberének vége felé vagy 1976 januárjában elment kanadába meglátogatni egy családot, akik Ontario tartományban szeptember 12-én találkoztak egy UFO-val, úgy hiszem tényleg az lehetett. Egy egyszerű farmer volt. Egy éjszaka hazafelé autózott, mikor észre vett az úton egy, UFO-t, mely meglepetésére az egész utat elfoglalva ereszkedett lefelé. Senki sem volt a közelben , nem volt semmi fény. Nézte ‘mi a franc lehet ez?’, megfordult, hogy egy másik úton menjen tovább, mit is tehetett volna? Úgyszolván majdnem elütött egy Ufonautát, aki az út közepén állt ezüst színű ruhában, kb. három és fél láb magas lehetett. Beletaposott a fékbe, s néhány centivel állt meg előtte, kavicsos út volt, igen csúszos, a kis Ufonauta, vagy bárki is volt az, átugrotta az akadályt és eltűnt.
Körülbelül december 12-től, ez a Moore szerinti dátum, a családot a szomszédok többször is zaklatták, mert az UFO-k vissza vissza tértek arra a területre. Emléktárgyakat akartak tőlük, meg egyéb dolgokat, nem tudták mi tévők legyenek, probálták az egészet elhallgatni. Három alkalommal igen magas rangú tisztek látogatták meg őket, egyikük a Kanadai Fegyveres Szolgálat-tól jött, Ottawa tartományt képviselve; másikuk a Pentagon-ból jövő, a légierőnél szolgáló tábornok volt; végül pedig egy tiszt a haditengerészettől, a hírszerzéstől. Elnézést kértek tőlük. Azt mondták, ami történt magukkal, az nem is történt meg. ‘Mit értenek azon, hogy nem is történt meg?’ ‘Ez egy baleset volt.’ ‘Mit értenek azon, hogy egy baleset volt?’ ‘Nos ez nem is történt meg. Azért küldtek minket ide, hogy formálisan elnézést kérjünk önöktől és válaszoljunk minden felmerülő kérdésükre. Mit szeretnének tudni?’ Ez valószínűleg egyike azon ritka alkalmaknak amikor a kormány nyíltan viselkedett, William Moore beszámolója szerint kb. két és fél órán át válaszoltak a feltett kérdésekre. Váratlanul a haditengerészet hírszerzésének tiszteje egy igen érdekes kommentárral állt elő. Azt mondta, ‘Ó, már 1943 óta van kapcsolatunk az ET-kel. Egy a haditengerészetnél akkoriban folytatott, láthatatlansággal foglalkozó kísérlet során bekövetkezett baleset óta!
Hát ennyi a történet, gondolom ez egy igen szubjektív beszámoló. A szöveg tele van hihetetlen állításokkal, melyek az egész történetet hiteltelenné teszik. Viszont rengeteg olyan adat is szerepel, melyek korrektnek tünnek. A legenda valószinüleg úgy keletkezhetett, hogy a haditengerészet valóban folytathatott olyan egyébként sikertelen kisérleteket, melyek katasztrófába torkoltak, a titkolózás és eltussolási szándék miatt azonban kikerekedett egy szépen kitalált történet, ami később más forrásból származó technikai részletekkel is kiegészült. Ezek a részletek még fontosak lehetnek a későbbiekben, bár pontos eredetükről eddig nincs semmilyen információ.