A zene az érzelmek kiváltásának egyik legősibb eszköze, ennélfogva összekapcsolódik emlékeinkkel is.

Hogyan születik meg fejünkben a zene? Miként raktározzuk el a dallamokat? Miért hat érzelmeinkre? Valóban hat, vagy csak úgy hisszük? Sokan keressük a választ ilyen és hasonló kérdésekre az ember megismerő funkcióival foglalkozó tudományokban – a pszichológiában és az idegtudományban is. Mivel a zene hatásának ily széles körével nagylélegzetű tanulmányokban, könyvekben szokás foglalkozni, e helyt kénytelen vagyok önkényesen válogatni új és régebbi kutatások eredményeiből. Leginkább azokból, melyek azt vizsgálják, milyen utakon, milyen eredménnyel hat a gyerekekre a zene, befolyásolja-e a zenehallgatás és a zenélés a gyerekek értelmi és érzelmi fejlődését.

zenélő gyerekek
A dallamok rejtélye
Amikor a reggeli készülődésnél a rádióból szóló zene valami okból hirtelen megszakad, azt tapasztaljuk, hogy a dallam tovább él, „ott van a fülünkben”. Így van ez a kutatók szerint is, csakhogy nem a fülünkben, hanem az agyunkban. Marcus Pearce és munkatársai az agykutatás neves folyóirata, a Neuroimage legfrissebb számában számolnak be új kutatásuk meglepő eredményéről, mely szerint agyunk „statisztikát vezet” a dallamokról. Az agy elektromos válaszainak elemzésével arra a következtetésre jutottak, hogy a zenehallgatás során agyunk Éneklő gyerekekelővételezi a várható folytatást, azaz mintegy előre „kitalálja”, milyen hang következik, s ha „csalódik”, jellegzetes hibajelzést ad. A kutatók 20 zenész és 20 „civil” kísérleti személynek egyszerű dallamokat játszottak, s ezek folytatása megfelelő vagy hamis volt. Számítógéppel modellezték annak statisztikai valószínűségét, hogy a dallamok adott helyén mennyire várható egy adott hang. Legnagyobb meglepetésre az emberi agy ugyanazt az elvet követte: minél valószínűtlenebb az adott folytatás, annál egyértelműbb az elutasítás a viselkedéses tesztekben. Ugyanígy erőteljesebb az agyi válasszal követhető hibajel is. A kísérleti személyek EEG-változása azt mutatta, hogy a dallam váratlan folytatása a halántéklebeny felett a béta-hullámok jelentős növekedésével járt együtt. Ez arra utalhat, hogy a statisztikailag valószínűtlen folytatás a szokásosnál nagyobb erőfeszítést jelent a hallásban részt vevő területeknek. Ahogy várható volt, a zenészek a „furcsa” folytatásra sokkal érzékenyebbek voltak, mint a másik csoport. Az eredmény első olvasásra talán nem is meglepő, hiszen arra utal, hogy agyunk a dallamokat veleszületett és kulturálisan elsajátított szabályok szerint építi fel, s elvárás alakul ki benne a folytatásra. Ami ennél talán sokkal érdekesebb: a váratlan, ám hamisnak a legkevésbé sem nevezhető hangoknak az agyi elektromos aktivitás változásával is követhető hatása. Valószínűleg ez az, amit a zeneszerzők igen ügyesen kihasználva hatnak a hallgató érzelmeire. Bár ennek a vizsgálatnak nem az a célja, hogy a zene észlelésének az agyban előkészített és kulturálisan formált tulajdonságait elemezze, felmerül a kérdés: mit hozunk magunkkal a születéskor, s mi az, amit a környezet, a kultúra, a tanulás tesz hozzá?
A zene  mint csodaszer
1995-ben a világsajtó néhány óra alatt szárnyra kapta a neurológus és idegtudós Gottfried Schlaug kutatási eredményeit. Nem véletlenül. A tudósítás arról szólt, hogy azoknak a zenészeknek, akik hétéves koruk előtt kezdtek el zenét tanulni, másokkal összehasonlítva szokatlanul vastag a kérgestestük.
Zenélő gyerekek(Ez a furcsa nevű agyi képlet az a rostkötegekből álló „szuper autósztráda”, amely az információáramlást biztosítja a bal és a jobb agyfélteke között.) A kutatók nem kevesebbet állítottak, mint azt, hogy a zene az idegi kapcsolatok fejlődését, gazdagodását serkenti. A közlést a tudományos társadalom komoly fenntartással fogadta, s a viták még ma is tartanak.

Az idegtudomány által használt eszközök azóta forradalmi megújuláson mentek át, s mivel Schlaug munkacsoportja nem adta fel, újabb bizonyítékkal rukkoltak elő arról, miként is hat a zene az agyra. A Harvard Egyetemen, Bostonban dolgozó csoport újabb közleményei közül a legnagyobb érdeklődést az váltotta ki, amely a korábbinál sokkal körültekintőbben bizonyítja a zene hatását. A kutatók 31 zenélni tanuló gyermek agyát MRI-vel (mágneses rezonancia képalkotó eljárással) vizsgálták a zenei tréning kezdetén, azaz hatéves korukban, majd három évvel később. Azoknál, akik a három év során legalább heti két és fél órát gyakoroltak, a már említett kérgestest 25 százalékos növekedését mutatott. Nem jelentkezett viszont ilyen hatás a kevesebbet gyakorlóknál, s azoknál sem, akik abbahagyták a zenélést. A kis muzsikosok kérgestestének az a területe gyarapodott a legerőteljesebben, amely a két agyfélteke mozgástervezésért felelős területeit köti össze.  Mi több, ezek a gyerekek néhány egyszerűbb emlékezeti és észlelési feladatban is jobb teljesítményt mutattak a többieknél. Bár a kutatócsoport úgy véli, hogy legújabb eredményeik pontot tesznek a zenei tréning illetve a mozgástervezés és -koordináció fejlődésének szoros kapcsolatáról kialakult vitára, sokan további bizonyítékra várnak. Például arról, hogy az emlékezet és a gondolkodás is javul-e a zenei tréning hatására…
A zene a gyermeki agy fejlődésének „csodaszere”, állítja az agykutatók egyik csoportja. Az óvatosabbak szerint azonban – bár lehetséges, hogy a zenei tréning műszerekkel is mérhetően alakítja át az agy szerkezetét és működését – még sok kutatás szükséges mindennek alátámasztására.. Mindenesetre a bostoni csapat érdeme, hogy az elsők között bizonyították: a megfelelő tréning a távoli agyterületeket összekötő axonkötegek (axon: az idegsejtek hosszú nyúlványa) jelentős változásához vezet.
Az agy átformált működése
Éneklő kislányA kutatás persze nem áll meg a szerkezeti változásoknál. Laurel Trainor kanadai kutató évek óta foglalkozik azzal, miként is mérhető a zene hatása az agy működésében. Nagycsoportos óvodásokat vizsgált, akiknek egyik csoportja tanult zenét, a másik viszont nem. A zenét tanuló kicsik viszonylag rövid idő után a hangfelismerést vizsgáló tesztekben sokkal jobban teljesítettek társaiknál. Az agyi elektromos jelek tanulmányozása is azt igazolta, hogy ők jobban dolgozták fel a zenét; hallókérgi válaszaik alapján megállapítható volt, hogy már egy-két év után sokkal pontosabbak és érzékenyebbek voltak a zenei hangok számos jellemzőjére, s az egyszerű figyelmi és emlékezeti feladatokban is jobban szerepeltek. Ugyanilyen eredményeket mutattak ki – más vizsgálati módszerekkel – kanadai és német kutatók, akik a gyermekek zeneoktatásában a Kanadában jól bevált Suzuki-módszert használták. Hasonló kutatások folynak ma az MTA Pszichológai Kutatóintézetében is. Winkler István például magyar és holland kollégáival együtt néhány napos alvó újszülötteket vizsgált. A babák fülére helyezett kicsiny fejhallgatón át jellegzetesen hangszerelt eredeti s ezekből módosított ritmusokat adtak.
A hangokkal kiváltott elektromos jelek, melyeket a hajas fejbőrre ragasztott apró elektródákkal vezettek el, arra utaltak, hogy a ritmus megváltozására a babák agya speciális választ ad, mintegy jelezve, hogy nem ezt „várták” (az eredményeket 2009-ben a Proceedings of the National Academy of Sciences közölte).

A napról napra szaporodó fejlődés-idegtudományi adatok egytől egyig azt mutatják, hogy a zenének a babáknál az agyi mechanizmusok szintjén előkészített feldolgozása az otthoni, az iskolai foglalkozások s az alkalmazott módszerek hatására folyamatosan változik. Miért van ez „előkészítve”? Talán azért, mert ez lehet a zene, a tánc és a beszéd egyik közös eleme. Az, hogy a ritmusra való érzékenység már a babák születésekor mérhető, azt jelzi, hogy a már fejlett, de még sokat alakuló hallókéreg felkészült a beszéd és a zene észlelésére, ezek befogadására, elsajátítására.
Babák, óvodások, Suzuki módszer… Nincs nekünk is valami hasonlónk? Dehogynem, a Kodály-módszer! Sajnos, ma nálunk nem virágzik úgy, mint az 1970-es években, amikor Barkóczi Ilona és Pléh Csaba – a vizsgálatok idején egyetemi oktatóim – Kecskeméten, a Kodály Intézetben vizsgálták a módszer hatását a kognitív fejlődésre. Pedig milyen jó lenne, ha ismét megnéznénk, hogy ez az igazi hungaricum miként hat gyerekeink értelmi, érzelmi, s persze zenei fejlődésére. Magam is évek óta dédelgetem annak a kutatásnak a tervét, amely a Kodály-módszernek a kisgyermeki agy fejlődésére gyakorolt hatását vizsgálná. Hátha jobb, mint a Suzuki! Sajnos, ennek sokféle akadályát eddig nem sikerült legyőznöm. Pedig Kodály tovább él a Ringatóban, a Babamuzsikában, a Búgócsigában és sok mindenhol. Így lehetne az iskolákban is…
A hatás titka
Feltehetően a zene és a zenélés sokszintű hatása befolyásolja az értelem és érzelem agyi hálózatainak alakulását, a tervezés és gondolkodás agyi struktúráinak kapcsolatát, a mozgást tervező és elindító területek működését. Miért van ez így? Talán azért, mert agyunk nagyon gazdaságosan működik. A zene és a beszéd agyi hálózatának közös területei vannak – a beszédért felelős területek egy része pedig átfedésben van a számérzékért és a számtani műveletekért felelős agyi hálózatokkal. A zene az érzelmek kiváltásának egyik legősibb eszköze, ennélfogva összekapcsolódik emlékeinkkel is. Az emlékezetünkben tárolt események olyanok, akár egy mozifilm, s ennek gyakran a zenéje is segítheti az emlékek felidézését; a dalok szövegét a dallammal együtt tároljuk, bizonyos zenék pedig a hozzájuk kapcsolódó érzelmeken keresztül elvezetnek mélybe süllyedt emlékeinkhez. Összeforrnak, ugyanúgy, mint például a látogatás emlékképei a sütemény ízével és illatával Az eltűnt idő nyomában című Proust-regényben…
A mai idegtudományi adatok szerint a homloklebenynek elég jól körülírt területe (középső prefrontális kéregterület) a zenei emlékezet egyik meghatározó agykérgi régiója – s aktivitása megnő az akkord- és hangnemváltásoknál is.
Sőt, valószínűleg fontos szerepet játszik a zene által kiváltott érzelmek és a zenéhez kapcsolódó emlékek kapcsolatának kialakulásában is – ez állhat annak hátterében, hogy az Alzheimer-betegek is képesek a múltjukból dallamokat felidézni, s magyarázhatja, miért váltanak ki intenzív érzelmet belőlük egyes dallamok.
Zenélő gyerekek
Agyfényesítő zene
Az idegtudományi adatok azt mutatják, hogy a zenei tréning hatására felgyorsul a gyermekek hallása, érzékenysége a finom akusztikai eltérésekre. Egyetlen olyan adat sincs viszont, ami egyértelműen bizonyítaná, hogy az intelligencia fejlődésével is így történne. Más a helyzet a kreativitással. A már említett Barkóczi–Pléh vizsgálatokban a kecskeméti Kodály-iskola tanulóit hasonlították össze a nem Kodály-módszerrel tanulókkal. A zenei nevelés fejlesztő hatása a kreativitás – a pszichológiában éppen kettejük egyre jobban elterjedő módszereivel vizsgált – mutatóiban vált egyértelműen mérhetővé. A „Kodály-gyerekek” gondolkodásának folyékonysága, hajlékonysága és eredetisége ugyanis jelentősen változott. Harminc évvel később Sulyán Andrea pszichológus kreativitás-vizsgálata ismét azt találta, hogy a Kodály-módszerrel, emelt óraszámban éneket tanuló hatodik osztályos gyermekek nem okosabbak, ám sokkal kreatívabbak, mint a „normál” tanrendű osztályokba járó, azaz igencsak keveset vagy alig éneklő társaik.
A zene és az agy kapcsolatáról szóló sok száz idegtudományi szakcikkből önkényesen itt kiemelt adatok mind azt sugallják, hogy az ének, a zene meghatározó része kellene, hogy legyen a gyermekkornak.
A zene azonban nem csupán egyfajta „agyfényesítő”. Erőteljesen hat az érzelmekre, a mozgásfejlődésre, az ének mintegy „húzza” a nyelvi fejlődést. Az együtténeklés, az énekkel, mozgással kísért ringatók, döcögtetők az anya-gyerek kapcsolatnak is legalább olyan jót tesznek, mint a közös játék s az esti mese…

(forrás: Csépe Valéria – Mindennapi Pszichológia / 2010.02.)

About The Author
-