„Mert a világ siet s most kerül dűlőre:
Érdemesek vagyunk életre s jövőre?
Büdös úr-szag, pénz-szag sehol így nem kábít,
Minden: változásért és újért kiált itt.”
(Ady Endre: A márciusi Naphoz)
Bizonyára nap, mint nap megkérdezik maguktól, miért pont mi? Miért pont mi, egy alig 1o millió lakosú kis ország a maga 93ezer négyzetkilométerén kerül a nagyhatalmak mértékadó újságjainak címlapjára, miért mi vagyunk azok, akik négy-öt évente az államcsőd közelében küzdünk a holnapunkért?
Keressük-e másban a hibát, vagy talán mégis bennünk van az? Ha a hiba másban van, el tudtuk volna ezt hárítani? Ha a hiba bennünk van, tudunk-e tenni valamit ellene?
Bárhogyan is próbálom keresni a hiba gyökerét másban, mindig arra jutok, hogy az bizony bennünk van. Nem az egyénben, hanem a sorsunkban. Árpád fejedelem pontosan látta, hogy ez az a hely, ahol egy nép gyökeret verhet, ahol érdemes megtelepedni, s lehet minőségi életet élni. Csakhogy amint ő meglátta, meglátta mindenki más, aki tőlünk nyugatabbra élt. S attól az időtől kezdve annak a népnek, aki ezen a tájon vert tanyát, a sorsa megpecsételődött. Ennek a földnek kincsei ezzel az éghajlattal az a része a világnak, amelynek a fejlettebb nyugati világ csak kiszolgáló szerepet szánt. Soha nem lehettünk magunk urai! Nekünk valójában soha nem volt szuverenitásunk, soha nem volt abszolút önrendelkezésünk. Mindig vágytunk rá, megvoltak a szabadságharcaink, forradalmaink, hőseink időközönként hallatták hangjukat, de mindig ott volt az a külföldi hatalom, aki elfojtotta apáink, anyáink jajszavát, követelését.
Pogányként érkezett ez a nép, s pillanatok alatt egy keresztényi világ közepén találta magát úgy, hogy még lélekben, gondolatokban nem tartott ott. Folyamatosan ünnepeljük a keresztény Magyarország megteremtését, csak azt felejtjük el, hogy ha egy kicsit lassabban, kivárva azt a lelki fejlődést, amely ahhoz kellett volna, hogy ne kötelező rendeletekkel, hanem saját belső indíttatásból érkezzenek meg az Emberek az Isten házába, elkerülhettük volna azokat a belső harcokat, amelyek óhatatlanul hozták az idegen segítséget a lázadók leveréséért és/vagy azok távol tartását a hatalomtól. István keresztségének példája, akit a népe szeretete övezett, s ma is korszerű törvényei, elegendők lettek volna arra, hogy a nép szép, természetes fejlődéssel megtalálja Isten országát a maga jézusi példamutatásával. Jézus nem szerette volna, ha látja az erőszakos hittérítéseket. Ha megvizsgáljuk mindennapjainkat, tudjuk, amit erőszakosan, idő előtt, éretlen szakaszban akarunk megvalósítani, soha nem sikerül úgy, mint amikor kivárjuk annak természetes kialakulását, eljövetelét.
Azóta mi mindig idegen hatalmak kénye-kedvének kitetten vergődünk ebben a csodálatos természeti környezetben. Megkérdezhetjük magunktól, hogy tudtunk volna másként tenni? Meggyőződésem, hogy tudtunk volna, ma is tudnánk, de egyszerűen képtelenek vagyunk olyan vezetőket választani és hatalomban tartani, akik elegendő tudással, népük iránti feltéten szeretettel, szellemi és egzisztenciális függetlenséggel bírnak ahhoz, hogy lerázzák magunkról azt a béklyót, amiben legalább 8oo éve bénítanak bennünket. Volt nekünk Rákóczink, egyedül maradt. Volt nekünk Széchenyink, egyedül maradt. Voltak nekünk többször ifjú forradalmáraink, csak idegen hatalmak segítségével tudták őket saját hazánk fiai leverni.
21 évvel ezelőtt történelmi lehetőséget szalasztottunk el. Azt hitte sok szűk látókörű vezető, hogy a nyugat majmolása, az idegenbe szakadt hazánk fiai sokaságának hazajövetele megoldást jelent gondjainkra, mert ahhoz nem kell sokat dolgozni, ahhoz nem kell kreativitás, helyettünk megoldják gondjainkat. A vezetőink féktelen lustasága és egyéni érdekviszonyaiknak tartalma hozta meg azt, hogy ami még értékünk, vagyonunk volt, azt is elvigyék tőlünk. Mint azelőtt, így ekkor sem a mi érdekeink érvényesülése volt a motivációja az idegeneknek, hanem a saját maguk további gazdagodása, amit csak még tőlünk szerezni lehet, annak megkaparintása.
A modern kori háborúk bebizonyították a nyugat számára, hogy a hódítással a fegyverek óriási fejlődése miatt olyan mértékű rombolás marad hátra, amely sokkal nagyobb anyagi terhet jelent az új hódítónak, mint amit a hódítással elérhet. Ezért új gyarmatosítási forma született, a gazdasági gyarmatosítás. Ennek lettünk mi is a célja, majd az eszköze is. Ha a rendszerváltoztatás nem egy gazdasági egyezség lett volna a nyugat és kelet között, akkor lehetőségünk lett volna arra, hogy saját erőforrásaink kiaknázásával új gazdasági rendszer megteremtése mellett éljük tovább önálló életünket. Sajnos minden a jogi környezetben, a gazdaság szerkezetében megadta azokat az alapokat, amelyek segítségével a gazdasági gyarmatosítás megvalósulhatott. Azokat is a mi hazánk parlamentjei, kormányai teremtették meg úgy, hogy senkinek egyetlen pillanatig nem jutott eszébe, a túl nyitott gazdaság kiszolgáltatottá tehet bennünket. Kellünk mi polgárok ide természetesen, hiszen valakinek ki kell szolgálnia a nagytőke működését. Az erőnk nevetséges bérek mellett kell a tőke hatalmasainak, de az ország jogi értelemben azért nem kell nekik, mert a szociális gondjainkat már nem szeretnék magukra venni. A mindenkori magyar kormány küzdjön csak meg a nép szerencsétlenségével maga, s szolgálja ki az extraprofit elérésében az idegen tőkét! Félre értés ne essék! A kölcsönös előnyökön alapuló, a tisztességes profit és tisztességes bérek szemléletével érkező idegen a barátunk. Azok azonban, akik vagyonunk mértéktelen fosztogatásában, tisztességtelen mértékű profit kiaknázásában érdekeltek, nem a barátaink, s nem is lesznek azok soha.
Belegondoltak már abba, hogy ez az a hely a világon, ahova semmit nem kell külföldről ahhoz behozzunk, hogy fenn tudjuk magunkat tartani? Hőforrásaink egész télen fűthetnék lakásainkat! Hőforrásaink melegházakban évi 2-3-szori termést eredményezhetnének! Felszíni és felszín alatti vizeink csodálatos minőségű ivóvizet adnak nekünk. Élelmiszer exportunkkal biztosíthatnánk az ellenértékét az importból származó ipari eszközöknek, s teremthetnénk meg a még fejlettebb mezőgazdaságot és az arra építhető – a korábban 10 év alatt lerombolt – új feldolgozóipart. Csakhogy ezzel olyan önállóságra tudnánk szert tenni, amelyet egyik volt szövetségesünk sem nézne jó szemmel.
Hát ezért éppen mi.
A cikk a Magyar Hírlapban jelent meg 2012. január 13-án, szerző: dr. Damm Andrea